Budai kiskocsmák az Observerben

Magyarság, 1929. január 29.

Az ecet- és gesztenyéfás, oleandervirágos, citeramuzsikás budai kiskocsmák romantikája bevonult a világsajtóba is s holnap a budai régi jó kocsmárosok illő büszkeséggel fogják csapolni a habzó sört, ha olvasni fogják, hogy az egyik legnagyobb lap, az Observer, hosszú, érdekes cikket irt Buda már-már tünedező, elmúlásra ítélt specialitásáról, amelyek bizonyos rokonságot tartanak Dickens Thackerray regényeinek patriarchális hangulatú kocsmáival.

— Budapest kiskocsmái halálra vannak ítélve — írja az Observer — és a Kispipa, az Aranygriff, a Hétválasztó, a Márvány mennyasszony, a Kék Flaskó, a Királybokor és a Fehér Bárány lassanként a feledés homályába borulnak. Érthető is ez, mert hiszen a mult esztendőben, amikor az újságok jelentése szerint arról volt szó, hogy Pécelen a Vendéglős Szövetség menedékhelyet nyit az elszegényedett vendéglősök számára, több mint ötven kocsmáros, akik csődbe kerültek és akiknek nem volt hová lehajtaniok fejüket, nyújották be kérvényüket, hogy a menedékházba bekerüljenek és a hetvenesztendős Mohos bácsi, aki azelőtt a kőbányai Nagy disznó-vendéglő közismert gazdája volt, gyalog vándorolt ki Pécelre. Ezt az aggok házát úgy tervezték, hogy száz ember is kényelmes otthont talál benne, de a rendelkezésre álló alapból legföljebb csak kilenc tönkrement vendéglőst lehet eltartani.

Meglepő jólértesültséggel és részletességgel vet ezután a nagy angol lap visszapillantást ezeknek a kiskocsmáknak a történetére:

— Érdekes, hogy 1830-ban még hétszáz ugynevezett borház volt Budán és Pesten. Olyan szám ez, amely az akkori időkhöz képest jelentékenyen meghaladta a magyar főváros szükségleteit és többet jelentett, mint a mai Budapest ezerkétszáz vendéglője és kocsmája. A XIX. század második felében a budapesti kocsmák népszerűségük és virágzásuk tetőpontján állottak: ekkor alakultak tömegesen az asztaltársaságok, amelyeknek szinte az volt az egyetlen céljuk, hogy kedélyes körbe gyűjtsék össze tagjaikat a délutáni vagy esti órákban.

Nagyon kedves, amit „IV. Béla király asztaltársaságáról“ ír a lap:

— Ezek az asztaltársaságok rendesen egy író, vagy költő elnöklésével működtek, de volt köztük egy, amelynek tagjai keserű, kiábrándult agglegények lehettek. Ez volt a hires IV. Béla király asztaltársaság, amelyről a következő anekdota járja. Mikor megkérdezték tőlük, hogy miért nevezték el magukat IV. Béla királyról, azt mondták, hogy Ballagi Aladár Magyar Történelmének 174-ik oldalán megvan rá a válasz: „Ha IV. Béla király nem vesztette volna el a mohipusztai csatát, akkor most más időket élnénk...“

Természetesen, megemlékezik az angol lap a budai kiskocsmák ünnepi, féltve őrzött kincseiről, a borok királyáról, a tokaji borról is:

— A háború utáni korszak nélkülözései következtében a legtöbb asztaltársaság természetes halállal múlt ki. Néhány maradt ugyan belőlük hírmondónak, de ezek sem tudtak megszabadulni a kor divatos jelszavaitól és ezért politikai vagy vallási kérdések zászlaja körül tömörültek. De az asztaltársaságok lassú kimúlásával velejár Tokaj hanyatlása is, mert a tokaji bort ma csak kiviteli cikknek tekintik, holott ez a dicső nedű már 1886-ban hírnévre tett szert, amikor is IV. Pius pápa, aki egy kis hordócskát kapott Braskovics Györgytől, a kalocsai érsektől, azt mondta, hogy a tokaji a borok királya.

Ezután a Burgzsandárhoz címzett vendéglő legendáját írja meg az Observer:

— Ferenc József uralkodásának vége felé vált híressé a Burgzsandárhoz címzett vendéglő a Várban. Ez a korcsma arról volt nevezetes, hogy olcsó pénzért valóságos udvari ebédet szolgáltak föl benne. Ennek is érdekes a históriája. Ferenc József tudvalévőén igen gyorsan evett, ugy, hogy ha Budapesten udvari ebédet adott, a tizenhat-tizenhét fogásból álló vacsorát olyan rohamos tempóban szolgálták fel a lakájok, hogy a vendégek alig-tudtak egyik-másik fogásból csak egy harapást is enni, mert nyomban elvették tőlük a tálakat. A pompázó sültek egész garmadáját vitték ki a szolgák anélkül, hogy valaki is hozzájuk nyúlt volna és a legkitűnőbb borokhoz senki sem nyúlhatott, mert a nagy sietségben még arra sem telt idő, hogy a dugaszt ki lehetett volna venni belőlük.

Itt kezdődik a „Burgzsandár“ karrierje. A rengeteg finom étel-ital, persze, visszavándorolt a konyhába, ahol formálisan ellicitálták őket a legtöbbet ígérőnek. Ilyenkor a királyi udvar konyháján előkelő társaságbeli hölgyek, magasrangu állami tisztviselők várakoztak szobalányaikkal, hogy kosarakban hazavigyék a sok izes falatot, de a pompás ételek és italok oroszlánrésze mégis a „Burgzsandár“-nak jutott. A vendéglő gazdája tudniillik maga is palotaőr volt és este kilenc órakor, amikor az udvari ebéd már véget ért, Pest válogatott ínyencei már ott gyülekeztek a „Burgzsandár“ éttermében, hogy szemtől szembe ülhessenek a királyi konyha klasszikus alkotásaival. Ilyen alkalmakkor a gazda maga is résztvett a vacsorán és ő mondotta az első pohárköszöntőt a távollevő gazdára, a királyra, azután felvonultak a lazacok, fácánok, homardok kaviárok, pástétomok, parfék, a rengeteg tüneményes fogás, amelyekhez a vendégek rajnai „liebfraumilch“-et, bordóit, tokajit hörpintettek föl — persze mind a királyi pincéből valók voltak — s az egész dús lakoma össze-vissza egy forintba került...

Elborult arccal gondolunk az angol ujságcikk olvasása után a régi jó időkre, melyeknek tünő, patriarkális hagyományait talán éppen ezek a régi, országszerte hires, nevezetes kiskorcsmák őrizték meg legtovább s leghiánytalanabbul.