A XX. század abszolút belátható messzeségben, és ennek ellenére alig tudok említeni pár olyan kocsmát, mi azóta is működik. Főképp borozók, esetenként kisvendéglők, amiket a a legnagyobb jóindulattal ma retró jelzővel illetünk.

Az általam ismert kocsmák többsége ennél újkeletűbb. Persze a hosszú életre esetükben sincs semmi garancia, mert aki biztosra megy ezen a téren, vagy belenyúlt a tutiba, vagy a tetten nem érhető keretek közt lop, hazudik, csal.

Nem hiába, minden férfi álma, hogy egyszer megnyissa a saját kocsmáját. Keveseknek adatik meg. És akinek megadatik, az rövidtávon megtapasztalja, hogy szűk a nyaka a palacknak, amibe a lehetőségeit szorították, Serteperte kitekintésként itt van mindjárt 5 jó ok arra, miért ne legyél kocsmáros!

De a profiknak sem könnyű. Kevesebb pénz van az embereknél, fogy az idejük a kocsmázásra, a költségek elszaladtak, nincs épkézláb munkaerő, és a jogalkotóknak hála a törvények is folyamatosan változnak. Emlékszünk még a 2012-es dohányzók védelmében hozott törvényre? Majd pár hónappal később a nyerőgépek betiltásra? Szó mi szó, letisztult ezzel a mezőny, jobb lett a színvonal, de mégis csak szög volt a kocsmák koporsójába.

A remény mégis él. Hisz álmaiktól vezérelve bátor férfiak mennek újra és újra önként dalolva a csatába, hogy annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem, legyen talpon elég kocsma e hazán.