> Rántsuk le a puccleplet a borozás témaköréről! A Palack jóvoltából mostantól minden héten borszerda, hogy könnyed és közvetlen stílusban a laikusokkal is megismertessük a jó borokat, és hasznos gyakorlati tudást adjunk a kezükbe. Jöjjön egy újabb nemzetközi kitekintés, ezúttal Olaszország, Görögország boraival.


Portugália és Spanyolország után nézzünk egy nagyobb falatot. Olaszország sokszor volt a világ vezető borhatalma, jelenleg a második legnagyobb bortermelő a világon Franciaország mögött. Északról délre haladva a kontinentális klíma mediterránra vált, míg a talaj viszonylag homogén elsősorban vulkáni eredetű talajtípusok helyenként magas mészkőtartalommal. Amire igazán büszkék az olaszok az a több mint 1000 autochton szőlőfajta. Sokuk elég elborultan szinte az összes szőlőfajtára azt mondja, hogy márpedig az olasz, és a helyzetet az is tarkítja, hogy egyes fajtáknak falunként más elnevezése van. Szóval ha taljánnal találkozunk, hidegvérrel bólogassunk ha azt mondják több mint 5000 helyi fajtával büszkélkedhetnek.

kép forrása: Vinum Vine blog

És akkor haladjunk szépen északról délre. Észak-Itáliában Piemontban két dolog mellett nem mehetünk el. Ez a Barolo és az Asti birodalma. Mindkettő borstílust határoz meg. Olyan ez mint nálunk az Aszú vagy a Bikavér. A Barolo Nebbiolo szőlőfajtából készül, 2 évet legalább barrique vagy botti hordóban tölt és további egy évet palackban. Koncentrált epres, rózsás, violás illat és ízvilág melyet a gomba, ázott avar, kátrány és bőr tesz igazán összetetté. Ennek a kistestvére a Barbaresco. Ha kevésbé koncentrált borra vágyik nem feltétlen parmezán mellé akkor itt a Barbera d'Asti és a Barbera d'Alba a könnyen megjegyezhető Barbera szőlőfajtából. A könnyű, gyümölcsös borok kedvelőinek pedig a Dolcetto. Piemont másik specialitása az Asti, másik nevén Spumante, mely Moscato fajtából készült könnyű, friss intenzív édes muskotályos aromákkal jellemezhető pezsgő. A helyi csont száraz, magas savtartalmú, szokatlan acélossággal rendelkező fehérborok pedig Gavi eredetvédett területén születnek.

Nyugatra haladva Trentino Alto Adige tartományán keresztül jutunk el Veneto tartományába. Alto Adige leginkább az osztrák-észak olasz egyveleg miatt és a nem annyira kedvező fekvés miatt a kommersz Pinot Grigio és a Gewürztraminer hazája. Emellett Pinot Blanc, Moscato, Sauvginon Blanc és Riesling fajtákba futhatunk bele. Na de Veneto aztán megmutatja milyen is az igazi "olasz Szürkebarát". A Pinot Grigio élénk savú, zöldes jegyekkel leírható igazi frissítő. Kellemes ráhangolódás a térség igazi nagyágyújára a Valpolicellára. Ennek a jellegzetes házasításnak az alapját a Corvina szőlő adja. Mellette Molinara és Rondinella teszik teljessé ezt a széles minőségi skálán mozgó bort. Olyan ez a stílus mint a mi jó öreg bikavérünk. Alap verziói könnyű, gyümölcsös borok magas hozamú, meleg és termékeny felületekről. A Valpolicella Classico ezzel szemben a magasabban fekvő területekről származik alacsony hozamú területekről. A Valpolicellák csúcsa az Amarone della Valpolicella, mely részben szárított szőlőből készül. Szárazra erjesztve intenzív hosszan tartó aromákat eredményez. A tradicionális stílusban készült Amarone gyakran portói jellegű 14-15%-os alkoholtartalommal feketecsokoládé, rum és bőr jegyekkel. A Recioto della Valpolicella ugyancsak részben szárított szőlőből készül. Itt az erjesztést idejekorán megszakítják, mely testes bort eredményez, leheletnyi édességgel. A személyes kedvencem a Ripassa della Valpolicella úgy készül, hogy Amarone vagy Recioto készítésekor fennmaradó préseletlen héjat egy átlagos "alap" Valpolicella-hoz adják. Az újraerjesztés során magasabb viszkozitás, több érett tannin és komlexebb aromák az eredmény. És ha már túl sok a koncentrált meggyes, bőrös, likőrös aroma, akkor a Garda tó partjáról érdemes egy Bardolino-t választani, mely szintén a három helyi szőlőfajta házasságából születik. A fehérek szerelmesei pedig ismerkedhetnek a Garganega szőlőfajtával. Mandula aromák, savak, virág-aromák, grapefruit a belőle készült borban, melynek neve Soave. A Garganega-t gyakran házasíthatják Trebbiano-val és Chardonnay-val.

kép forrása: Vitis blog

Délnek vesszük az irányt így jutunk el Emilia Romagna tartományába. Termékeny, magas hozamú térség. Magas pergolás művelés, leggyakrabban bíbor színű, száraz, enyhén széndioxidos, alacsony alkohol tartalmú, gyümölcsös és friss borok. Itt születik a megosztó vörösbor, a Lambrusco is, mely hat szőlőfajtából készülhet, de kiemelten a Lambrusco Sorbara és Lambrusco Grasparossa említendő. Csavarzáras, mesterségesen megállított erjesztéssel az alkoholfoka 7-9 % között mozog. Legfőbb ismertetőjele a maradékcukor és az enyhe szénsavasság. Tovább haladva délnek elérjük a napfényes Toszkánát. Nem hiába a jelző ez a mediterrán, mikroklímák birodalma. Meleg nappal, hűvös éjszaka, ami segíti az aromák kialakulását, és őrzi a savakat. Itt a Sangiovese az úr. A belőle készült Chianti pedig világhírt hozott a térségnek. Most ne menjünk bele a tursita butító, demizsonos és kétes eredetű lőrék hírnévromboló hatásába, ezeket mindenki igyekezzen elkerülni. A klasszikus Chianti-k közepes testű, magas tannin-, és savtartalmú borok, meggy, tea és föld aromajegyekkel. A komoly Chianti-nak növelik a testességét rövid másodlagos erjesztés során félig szárított szőlő mustjának hozzáadásával. A Riserva megjelölésű tételek legalább két évet töltenek fahordóban és további két évet palackban, de a gyakorlatban az érlelési idő még hosszabb. Emelve a tétet az igazán robosztus, dekantálást igénylő, komoly potenciállal rendelkező Sangiovese szőlőfajtából készült borokat Brunello di Montalcino-nak hívják. Rosszabb évjáratokban, ha nem érik el a kellő minőséget, könnyebb, gyümölcsösebb, kevésbé érlelt formában Rosso di Montalcino néven kerül a piacra.

Ha Toszkánában járunk, nem mehetünk el szó nélkül a Szupertoszkánok mellett sem. Toszkána nyugati részén ugyanis az óceáni hatás kedves a Bordeaux-i fajtáknak. Az 1970-es években amikor a Chianti évben hullámvölgyben volt Antinori márki Cabernet Sauvignon és Merlot fajtákat telepített és a Sangiovese-t ezekkel házasította. Az eredmény pazar volt és bár a kezdeti olasz lokálpatriotizmus minden szinten támadta a "vérfertőzést", mivel ezek a borok nemzetközi versenyeken is sorra aranyérmeket kaptak, a korábban tájbor kategóriába (IGT) sorolt borok napjainkra külön kategóriát kaptak Toszkánában. Az igazán ismert Szupertoszkánok, a Tignanello és a Sassicaia. Toszkánától keletre Marche tartományába azok utazzanak, akik rajonganak a tenger gyümölcseiért. A Verdicchio dei Castelli di Jesi nevű friss acéltartályos erjesztésű fehérbor egyrészt kiválóan harmonizál a helyben kifogott halak és kagylók mellé, másrészt nehéz nem felismerni a speciális zöld amphora formájú üveget, amibe palackozzák. Tovább dél felé Umbria és Latium borvidékei is inkább Trebbiano-ból készült főként almás, neutrális jegyekkel leírható egyszerűbb fehérborokkal kecsegtetnek. Abruzzo jellegzetessége a Montepulciano szőlőfajta, melyből könnyed, élénk színű, alacsony savú, élénk tanninú vörösborok készülnek.

Dél-Olaszországba érve már egyértelműen a vörösboroké a főszerep. Említésre méltó Puglia tartománya, ahol a Primitivo szőlőfajtából tannin és savhangsúlyos, intenzív színanyaggal rendelkező, gyakran magas alkoholtartalmú bor készül. Fő fajtajegyei a kávé, feketecsokoládé, cseresznye, feketeszeder és aszalt gyümölcs.

kép forrása: My Florence Tours

A mediterrán térség utolsó meghatározó országa Görögország. A mai Görögország borászata nem a nemzetközi fajtákból importált borokról híres, hanem azokról az őshonos leginkább fehér szőlőfajtákról, melyek eredetét egészen az ókori Görögországig vissza tudják vezetni. Első benyomásra azt gondolhatnánk, hogy az ország éghajlata túl forró és száraz ahhoz, hogy minőségi borokat készítsenek, azonban a minőség titka pont a helyi fajták ellenállóképességében rejlik. Persze a legismertebbek a Vins Doux Naturels típusú édesborok, melyet Muscat és Mavrodafne szőlőkből készítenek. Görögország azonban ennél sokkal több. A Balkánon a Makedón térség a vörösbor hazája, egyetlen fajta, a Xinomavro uralja, amelynek "savas fekete" elnevezése is jelzi fanyarságát. Náusza a legfontosabb származási hely és egyben az első is az országban (1971). Érleléskor a legjobb borok olyan bukét kapnak, mint a legremekebb Barolo.

A Paiko-hegy lejtőin, kicsit alacsonyabb szélességi fokon elhelyezkedő Guminészában a náuszai borok könnyedebb változatait termelik. A Vérmio hegy északnyugati oldalán fekvő Amindaiónak annyira hűvös az éghajlata, hogy aromában gazdag fehérborokat, a híres Xinomavro rozét és remek pezsgőket tudnak itt készíteni. Kavála környékén tájbor kategóriájú borok készülnek, melyeket Biblia Chora felé haladva ízes fajták váltanak fel. Az epanomi Gerovasziliu Tesszalonikitől délre például a Petit Syrah és Viognier valamint az őshonos fehér Malagousia fajtával kísérleteznek. Az északnyugati Epiroszban Zitsza az egyetlen származási hely megnevezés, ahol a leggyakrabban telepített Debina fehér szőlőfajtából száraz, csendes és pezsgő fehérborokat állítanak elő. Epiroszban találhatók Görögország legmagasabban fekvő ültetvényei a csaknem 1200 méteren fekvő Métszovóban, valamint a legrégebbi telepítésű Cabernet Sauvignon tőkék Katogi Averoff 1963-ból. A Rapsáni pedig a környék legjelentősebb vörös szőlőfajtája.

Az ország közepén Athén környékén a hagyományos athéni bor a Retsina, az a különös, aszalt szőlőből készült bor, amely régóta öregbíti Görögország borászatának hírnevét. Ez a bor Savatiano szőlőfajtából készül, mely az összefüggő 11.000 hektár 95%-át teszi ki.

kép forrása: Grape Rover in Greece

A szigetvilág felé haladva Kréta rendelkezik a legnagyobb múlttal, ami sajnos napjainkra eléggé megkopott. Jelenleg a támogatásoknak hála újonnan Rajnai Rizlinggel próbálkoznak, melyet helyi fajtával Kocifali-val házasítanak. Kefallónia és Zákintosz az élénk vörös helyi Avgusztiatisz fajtáról ismeretes. Emellett friss fehérek készülnek Robola és Tsausszi fajtákból. Korfu viszont nem a borturisták szigete. A Muscat a szigetvilágban is meghatározó. Szamoszon klasszikus édes borok készülnek belőle, míg Lemnoszon a száraz vállfaja is megjelenik. Rodoszon a fehérbor fontosabb mint a vörösbor. Testes, fehér Athiriből elegáns fehérborokat készítenek. Az összes sziget közül azonban Szantorini a legeredetibb és legversenyképesebb. Asszirtiko fajtából intenzív, citrusos illatú nagyon száraz borok készülnek, melyet a helyi alvó vulkán talaja tesz igazán izgalmassá.

Végül a Peloponészoszi-félszigetet érdemes említeni, ahol Mükéné mellett Nemea a legfontosabb származási hely, ahol fűszeres jellegű vörösborok készülnek, kizárólag Aghiorghitiko (Szent György) fajtából. Az újra felfedezett, érces illatú fehér Lagorthi fajta szintén felkapott lett, elsősorban Antonopulosz Adoli Ghisz ("jámbor föld") elnevezésű termékének köszönhetően.

(x) A Palack Borszerda szerzője Polák Dávid, sommelier, a Palack Borbár szakértője.