.. Összetett kereső

 az_blog_2016.png

.. Közösség

.. Utolsó kommentek

2020. 01. 31. - kocsmablog
Hogyan keletkeztek a budai kiskocsmák?

Az Arcanum Digitális Tudománytár adatbázisa megannyi kincset rejt, benne 200 év nyomtatott sajtótermékei! Vajon milyen kulcsszavakra kerestem? És főképp milyen érdekességekre leltem a témában? Értékmentés céllal, egyet-egyet változatlan szövegezéssel, ámde képekkel illusztrálva felvillantok.

azestharmaskonyve-fejlec.jpg

Hogyan keletkeztek a budai kiskocsmák?

Az Est Hármaskönyve (1931)

A budai kiskocsmák bár átalakult formában, ma divatosabbak, mint valaha. Érdekes helyek most és érdekes a múltjuk is, amelyről az alábbiakban szó lészen.

Buda lakóinak ősfoglalkozásuk volt a szőlőművelés. Mióta Probus római császár a Krisztus utáni III. században átplántálta Pannóniába az itáliai szőlővesszőket, a mai Buda és környéke mindig nevezetes bortermő hely volt.

Igazi virágzásra azonban Mária Terézia idején a betelepített sváb lakosság emelte Bacchus kultuszát. Az ő munkájuk nyomán a XIX. század elején már több mint hatmillió négyzetöl (az akkori számítással csaknem nyolcezer) szőlő fogta körül Buda városát legyező alakban s hozott átlagosan esztendőnkint 230-240.000 akó bort, nagyrészében vöröset. Ehez járult a környék úgy, hogy Téténytől fel egészen Szentendréig szakadatlanul szőlők közt járhatott az ember. Ennek a jókora földnek a Sashegy és a Burgerberg (Sasadi hegy) voltak a koronái. «Dionysos igazi gyönyörűségének» nevezik az egykori írók ezt a két hegyet, amely mellett a Gellért-hegy, a Naphegy, a Svábhegy és feljebb az újlaki és óbudai hegyek is sok és jó bort termeltek.

A tehetősebb polgárok «vierti«-jét a legnagyobb számmal a Tabánban és Óbudán lakó karfások (vincellérek) művelték, akiknek maguknak is volt egy kis szőlejük. Nagy neve volt a budai bornak a külföldön is, ahova tekintélyes mennyiség jutott belőle, bár derék termelőik és pesti szomszédaik ugyancsak szorgalmasan fogyasztották. Nem csoda, ha féltékenyen őrizték a hamisítók elől s a városi határokon külön csőszök ügyeltek arra, hogy idegen bort budai cégér alatt be ne hurcoljanak.

Tüzes, zamatos, hangulatot adó, kedvderítő, «nevető bor» a budai, közmondás is támadt róla: ha Pesten különösen virágos kedvű embert láttak az uccán, azt mondták róla, hogy «megjárta a fejét a budai törökvér».

fortepan-15170.jpg

kép forrása: Fortepan / Saly Noémi

Miként Bécs nevezetes külvárosaiban, Grinzingben és Nussdorfban, úgy alakult ki a bortermelő Budán a Tabánban, a Krisztinában, a Vízivárosban, az Országúton, Újlakon és Óbudán a kocsmák hatalmas hálózata. A rendszer ugyanolyan volt, mint Bécsben: minden termelő szabadon mérhette ki a maga borát - nem kellett hozzá italmérési engedély - s mivel jóformán mindenki termelő volt, különösen a Tabánban és Óbudán, csaknem minden ház kocsma volt. Persze nem valami díszes vendéglőhelyiség, hanem többnyire csak olyan, ahol az udvarra állított egy-két abrosznélküli, kerek, zöld asztal várta a vendégeket. Ha esett az eső, vagy téli idő járt, az asztalokat bevitték a nagyobbik szobába, amely gyakran egyúttal söntésnek, sőt néhol lakószobának is szolgált. Az ennivalót többnyire a vendégnek kellett vinnie, a gazda csak bort adott és esetleg szódavizet annak, aki mindenáron el akarta rontani a jó budai bort.

A kocsmák nagy többsége nem is volt egész éven át nyitva, hanem amikor kiforrott a must legalább annyira, hogy zavaros, de pezsgőszerű, mámorító «heuriger» lett belőle, hol egyik, hol másik ház kapuja fölé dugták ki a rúdra erősített borókabokrétát (Waehhoider-Strauss), avagy gyaluforgácsot. Megkezdődött a kimérés és tartott mindaddig, amíg a termésből tartott. Füstös, alacsony volt a hajlék, de tavaszra kelve vadgesztenye, szeder, vagy esetleg ecetfa virult az oleanderes udvaron, vadszőlő futott a mohos tűzfalon s a bor, mely a vastagfalú hatkrajcáros pohárban illatozott, valódi sashegyvidéki volt. Akárcsak Grinzingben Manhartnál, vagy Ottakringben Jauner Maxinál, Budán is harmonika szólt, gitár és citera pengett mindenfelé s a srammlimuzsikusok a legfrissebb bécsi stancnikat énekelték.

És mindig több és több pesti ember zarándokolt át a Duna jobb partjára, a «borszakértők» tábora egyre nőtt, aztán a férfiakat csak nem hagyhatták magukra az asszonyok, a budai kiskocsmák divatba jöttek, különösen, mikor már ropogós idei libát, rántott csirkét és efféléket is lehetett kapni a bor mellé. Az élelmesebbje civilizálódni kezdett, fehér terítő került az asztalokra, nagy hírre kapott a Politische Greisler, a Márványmenyasszony, a Diófa és még néhány társuk, elegáns gumirádlerek, később autók sorakoztak a szűk uccákon, a virágos udvarokon frakkos pincérek hordták a bóléstálakat. Egy estén Radics Béla kezdett muzsikálni a Politische Greisler koronaőruccai udvarán, hogy később elérkezzék az az este is, amikor a jazzband is bevonul a romantikus házikók udvarára. És mialatt ez az életderűs processzus folyt, Budán a szőlőtőkéket kipusztította a filoxéra, helyükre villák, bérházak épültek, az igazi Tabánból már alig van valami. A régi kiskocsmák túlnyomó része megszűnt. Persze maradt azért még elég.

fortepan-10447.jpg

kép forrása: Fortepan / Kurucz Márton

Kövesd Facebook-on és Instagramon a Kocsmablogot, és ha úgy van: Mutass egy kocsmát!

A bejegyzés trackback címe:

https://kocsma.blog.hu/api/trackback/id/tr5915446876

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2020.02.02. 12:18:48

Az ecetfás rész honnan lett idézve?