A budapesti kávéházak I.

A török kávésboltoktól a Pilvaxig

Írta: Dr. Szalai György

Budapest, 1973. augusztus
(A főváros folyóirata)

 

A feudális török állam ajándékozta meg Európát a kávéval, de a polgárság körében vált általánosan kedveltté. Igen hamar eljutott Bécsbe, Münchenbe, Londonba, és ott kínálta magát a párisi polgári forradalmárok csészéiben is.

A vendéglátóipar történetének nagy szakértőjétől, Borsody-Bevilacqua Bélától tudjuk, hogy a kávét Szulejmán szultán indította el hódító útjára, amikor élvezetét és Hafiz költeményeinek olvasását közös rendeletben engedélyezte egész birodalmában. Bevilacqua szerint innen ered a kávé és az irodalom kapcsolata.

A török hódoltság korában Pesten is találkozunk kávésbutikokkal, melyeknek gyékényein, fapadjain kezdetben csak törökök szürcsölték az európai emberek előtt akkor még ismeretlen nedűt.

A legenda szerint a kávét a császárvárosban egy Koltschitzky nevű lengyel ember honosította meg. Hozzánk bécsi közvetítéssel került. Az 1683-ban Bécs alá felvonuló és onnan gyorsan elkotródó török sereg katonái zsákszámra hozták magukkal a kávét, melyet az ágyúkkal, felszereléssel és halottakkal együtt otthagytak a gyorsan kiürített táborban. Koltschitzky állítólag a bécsi császári udvar kémje volt. Egyformán tudott németül és törökül, belopódzott a török táborba és fontos adatokat juttatott el a felmentő seregek parancsnokságához. A győzelem után csak annyit kért jutalmul, hogy a kávészsákokat — melyekkel a keresztény katonák semmit sem tudtak kezdeni — ajándékozzák neki. Kérését minden további nélkül teljesítették. Miért ne adnák oda ezeket az értéktelen barna magvakat?! Nem tudták, hogy Koltschitzky gyakori táborjárása közben megfigyelte, milyen kedvelt ital a kávé és hogyan főzik azt a mohamedán katonák. Ő azután megnyitotta kávésbutikját és lassan-lassan megkedveltette a bécsiekkel az új italt.

A kávéházak egyik korai krónikása, Várady Béla újságíró szerint a törökkel barátságos vagy semleges viszonyban levő nyugati országok lakói jóval Bécs előtt ismerkedtek meg a kávéval. A velencei hajósok már 1624-ben hoztak magukkal Olasz-országba kávét. IV. Mohammed követe pedig XIV. Lajos udvarát ajándékozta meg a kávéval, mely 1652-ben Angliába is eljutott.

Hamarosan kiderült, hogy a kávé társasital és fogyasztásának szertartása közös helyiséget, sőt asztaltársaságot kíván. Az első kávéházak nyugaton a kávé megérkezése után nem sokkal meg is nyíltak. Jóval Koltschitzky bécsi kávéháza előtt volt már kávéház Londonban és Párizsban is. A német városok közül elsőnek Nürnbergben és Regensburgban nyílt kávéház 1686-ban, majd egy évvel később Hamburgban is.

Londonban 1675-ben egy kereskedő alapította az első kávéházat, aki törökországi utazása alkalmával kedvelte meg a kávét. A szigetország rendőrsége azonban kezdettől fogva rossz szemmel nézte a kávéházakat, hiszen ott sok ellenőrizhetetlen idegen is megfordult. A polgárokat a hatóságnak ez az ellenszenve egy cseppet sem zavarta, és továbbra is sűrűn keresték fel a kávéházakat. Kialakultak a kávéházi törzsasztalok. A Garraway-kávéházat például előszeretettel látogatták az orvosok.

Ratckliff János, korának leghíresebb orvosa a betegeit is itt fogadta.

Az angol kávéházak társadalmi jelentőségéről Macaulay, a híres történész így ír:

„Az a kényelem, hogy a város bármely részében találkozást lehetett kitűzni, s az estéket igen csekély költséggel társaságban lehetett tölteni, oly nagy volt, hogy a divat gyorsan elterjedt. Minden felnőtt vagy középosztály béli ember naponta eljárt újdonságokat hallani és megvitatni."

Macaulay idejében még kevés hírlap jelent meg. Az emberek politikai és közéleti értesüléseiket is nem kis mértékben kávéházi eszmecserékből szerezték.

*

Budán és Pesten már a török hódoltság idején is be-bemerészkedtek a magyarok a török kávésbutikokba. Az igazi kávéházi élet első jeleivel azonban csak a szatmári békekötés után találkozunk. Ettől kezdve sok kereskedő látogat el Pest-Budára és jó néhányuk jobban érzi magát a kávé-házban mint a kocsmában.

Három évvel a szatmári békekötés után, 1714-ben nyílik meg Pesten az első kávéház. Tulajdonosa a rác származású Cavesieder Balázs, magyar nevén: Kávéfőző Balázs. Kávéháza az egykori Havas utca és Molnár utca sarkán állott, ahol a kereskedők egy csésze fekete mellett komótosan megbeszélhették üzleti ügyeiket. A kávéház „A török császárhoz" nevet viselte és vendégei elsősorban a hajósok, fuvarosok, disznókereskedők közül kerültek ki. Néha kissé felforrósodott a hangulat, de ezen a hatóság hamar segített.

Vay Sándor gróf írja visszaemlékezéseiben, hogy ezekben az első pesti kávéházakban még akrobaták mutogatták magukat. Közvetlenül utánuk finom selyemtrikóban, aranyos köntösben a közben leterített szőnyegen „tántzosnők" lejtették kellemes táncaikat.

Az első pest-budai kávéházak alapítói szerbek, németek és görögök voltak. Csak lassú ütemben nyíltak az újabb kávéházak; még 1737-ben is csak három működött Pesten. 1792-ben Pest város tanácsülési jegyzőkönyve szerint „a kávéházak száma 18-ra határoztatott". Ugyanakkor Párizs már több mint 500 kávéházzal dicsekedett.

Az első kávéházak még szerény berendezésűek voltak. A XVIII. század utolsó harmadában azonban egy Townson nevű angol utazó azt írja: a legszebb kávéház Pesten van. A Café Kemnitzerre gondol, mely később az Angol Királynő nevet vette fel. Más krónikások sem győzik magasztalni ezt a kávéházat. Valóban pompázatos volt: falai márványburkolásúak, a tükrök a földig értek, az asztalok lábai aranyozottak, a kávéskészletek pedig színezüstből készültek.

Az akkori fogalmakhoz képest az 1786-ban nyílt Korona-kávéház is pazar kiállítású volt. Éjjel-nappal nyitva tartott. Széles kirakat-ablakaival, jól fűtött kályháival, szép faburkolataival hamar megkedveltette magát.

Ennek ellenére a fényes berendezés felemésztette a kávéház bérlőjének, Tuschel Sebestyénnek a vagyonát. Nem tudott fizetni a parókakészítő háziúrnak. Ez utóbbi hevesvérű ember lévén, nem hagyta annyiban a dolgot, összetoborzott három fodrászinast, egy segédet, két ácsot, egy mészárost, három diákot és „kilenc tótot", akiket egész éjszakán át pálinkával itatott. Ettől ez a felfegyverzett „magánhadsereg" — annyira felbátorodott, hogy reggelre bezárták a kávést saját szobájába, ahol tehetetlenül kellett elviselnie a vandál pusztítást, amit a legények a kávéház berendezésében végeztek. Végül is Tuschelt a katonaság szabadította ki szorongatott helyzetéből, a garázda háztulajdonos pedig egy havi, böjttel szigorított áristommal fizetett vaskos tréfájáért.

A Korona-kávéházról számos mende-monda terjedt el. így melengette a hagyomány azt a történetet, hogy Károly herceg, miután román király lett és megtudta, hogy az életére törnek, frakkot öltött és beállt pincérnek a Koronába, így üldözői nem ismerték fel. A történetnek csak az a szépséghibája, hogy később III. Napóleonról is hasonló történetet terjesztettek.

*

Az emberek gyakoribb érintkezése, gondolatcseréje, hírközlése a fennálló rend szemében majdnem mindenütt a gyanús egyének búvóhelyének hírébe hozta a kávéházakat. Szulejmán utódai egyszerre csak idegesek lettek és gyorsan bezárták az oszmán birodalom összes kávéházát, mert falaik között magasra csapott a politizálás szenvedélye, és gyakran nyilatkoztak tiszteletlenül a kormányról. Londonban is megszüntettek néhány kávéházat, remélve, hogy a politikai mozgolódásoknak ezzel elejét veszik.

Franciaországban nem zárták be a kávéházakat — noha néhány konzervatív író szerint ezzel el lehetett volna kerülni a forradalmat —, és Diderot enciklopédista társaival a Café Procopban olvashatta az újságokat, ott sakkozgatott. Sakkoztak — és közben készülődtek... 1789. július 13-ának estéjén Camille Desmoulins a Café de Foy márványasztaláról dörögte el a kiváltságosak elleni nagy szózatát.

A francia polgári forradalom rövid ideig tartó hazai visszhangja a Martinovics—Sig-ray—Lackovits-féle összeesküvés volt. Ez a mozgalom is a pest-budai kávéházakban szervezkedett. Csakhogy ez a szervezkedés nem volt olyan ellenállhatatlan erejű és messze nem oly széles bázisú, hogy büntetlenül elbírhasson a párizsiéhoz hasonló kávéházi nyilvánosságot. A pesti város-kapitány, Francesco Gobardi, akit II. Lipót a kávéházi kémkedés vezetésével bízott meg, hamar felgöngyölítette az összeesküvés egyik legfontosabb szálát a pesti „Kék oszlop" kávéházban. Itt tartóztatta le Tomanek Sándor pesti ügyvédet és a vele értekező Szolartsik Sándor jurátust — akit később a Vérmezőn lefejeztek.

*

Az 1800-as évek első harmadában egymás után nyíltak meg azok a kávéházak, melyek a kényelem és kávé mellett újságok tömegével látják el közönségüket. A Fürdő utcai „Legrand kávéforrásról" jegyzik fel az egykorú tudósítások, hogy 50 újságra fizetett elő, köztük számos külföldire; ez évi 1000 forint kiadást jelentett a tulajdonosnak. Ugyanerről volt híres az Úri utcai Privorszky-féle kávéház.

A XIX. század első évtizedében Pestnek már 22, Budának pedig 12 kávéháza van. Egy Wilhelm Richter nevű utazó, aki a múlt század elején járt Magyarországon, így számolt be a kávéházakról: „Pest és Buda kávéházai többnyire meglehetősen szépek. Hatalmas, nagy oszlopcsarnokok, melyekben 3-4 billiárdasztal is szolgál a közönség mulattatására. Számuk meglehetősen nagy... valamennyi jól megy."

Az azonos foglalkozásúak, nemzetiségűek, társadalmi rétegek kialakítják a maguk kávéházát, ahol egymás között fesztelenebbül viselkedhetnek. A múlt század harmincas éveire ezek az ún. törzskávéházak nagyjában már kialakultak. Az egyetemi hallgatók is szakonként különültek el. 1848 előtt az orvostanhallgatók a mai Semmelweis utca és Kossuth Lajos utca sarkán levő Arany Sasban jöttek össze, a jurátusok a Pilvaxba jártak, a jogászok a Rózsa téri Török császárhoz, míg a filozopterek az akkori Papnevelde utca sarkán levő Philosophust keresték fel.

Az idők folyamán minden pesti és budai kávéháznak kirajzolódott a maga arculata. Bármelyikről sok érdekeset lehetne mondani. A következőkben két olyan kávéházról beszélünk, melyek közül az egyiket a történelemkönyvek, a másikat inkább a botránykrónikák örökítették meg. Kezdjük talán az utóbbival.

A Zrínyi kávéház kezdetben a nemzeti felbuzdulások, a magyar viseletért való lelkesülés, a nemzeti önérzetükben sértett emberek megbocsátható összetűzéseinek színhelye volt. Mikor azonban a nemzeti viselet már nem csak lobogás és németellenes dac volt, hanem magátólértetődő lett, akkor a lelkes felbuzdulások közönséges botrányokká, krakélereskedéssé fajultak. Még egyszer: 1848 márciusában a Zrínyi közönsége újból a helyzet magaslatára emelkedett. Amikor megkezdődött a honvédség toborzása, a Zrínyiből egy nap alatt hatvanan jelentkeztek katonának.

Az irodalom a Zrínyi kávéházzal majdnem többet foglalkozott, mint az összes többi fővárosi kávéházzal. Horváth Lajos naplójában a Zrínyi jurátusainak zenebonáiról olvasunk. A Peleskei nótárius, valamint Szigligeti Ede „Szökött katonája" is foglalkozik vele. Lisznyai Kálmán, Petőfi barátja és harcostársa így ír a Zrínyiről: „Minden pesti kávéház nagyapja. Három emeletes alapod kalapja..."

A másik kávéház, a Pilvax újkori történelmünk halhatatlan eseményét idézi. A kávéház 1841-ben nyílt meg. Akkor még Renaissance-kávéháznak hívták és a már említett Privorszky alapította. Később Pilvax Károly szerezte meg a kávéházat 1847-ben, Pilvax halála után Pillinger lett a tulajdonos, a kegyelet azonban meghagyta a Pilvax nevet. A Pilvaxban a magyar reformkor írónemzedéke vívta irodalmi és politikai csatáit.

A pesti német polgároknak és néhány konzervatív írónak — mint például Nagy Ignácznak — nem tetszett a Pilvax írótársasága, Petőfiéket korhely és mulatozó társaságnak bélyegezték.

Maga a Pilvax kávéház szürke, kopott kis helyiség volt. Sem Pilvax, sem Pillinger, nem verte magát nagyobb költségbe. Később is hiányzott belőle minden kényelem. De a reformkor és a szabadságharc íróinak nem a kényelem volt a fontos, hanem a kötetlen beszélgetés lehetősége.

Mint ahogy az 1789-es francia forradalom is félig-meddig kávéházból indult el, ugyanezt mondhatjuk az 1848. februári forradalomról is. A Café Tortoni asztalaiból rakták össze Párizs forradalmárai az első barrikádokat. Egy másik párizsi kávéházban, a Café Danemarkban osztották szét a fegyvereket a forradalmárok között. Amikor azután ez a forradalom általános európai forradalomba csapott át, a többi európai főváros illetve nagyváros kávéházai — így a bécsi, milánói, velencei, padovai, müncheni kávéházak — ugyancsak gyülekezőhelyei lettek a forradalmároknak.

A Pilvaxban jött össze mindennap az az írói gárda, mely később a szabadságharc legradikálisabb értelmiségét alkotja és egyúttal a legszorosabb kapcsolatot tartja fenn a pesti néppel. Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Jókai Mór, Vajda János, Irányi József, Pákh Albert, Sükei Károly és társaik itt szövegezték meg a szabadságról szóló tizenkét pontot.

1848. március 14-én este egy csapzotthajú kesztyűslegény beviharzott a kávéházba és az asztalra ugorva, elkiáltotta magát: „Bécsben kitört a forradalom!" A jelenlevők izgalma és lelkesedése határtalan volt. Hát már Bécs is! És azon nyomban szalajtottak Petőfiért, aki az idő tájt ritka vendég volt a Pilvaxban: mézesheteit töltötte Szendrey Júliával. Rövid idő múltán már együtt ült a forradalom spontán vezérkara és Petőfi a kávéház márványasztalán először szavalta el a „Talpra magyar!"-t

*

A forradalmak 1848 után kiköltöztek a kávéházakból; új mozgatóik, a munkások már az utcán kezdték el. Csak néha vált egy-egy kávéház átmenetileg politikai poronddá, vagy fórummá. Mint nálunk a század első-második évtizedében a Balaton kávéház, majd a két világháború között az Aréna (ma Dózsa György) úti Grado kávéház, ahol a Magyar Szocialista Munkáspárt jogelődje megszületett.

A kávéház fölötti uralmat lassan átvették a már megcsendesedett írók, a parlamenti képviselők, a ráérő mágnások, a világot jelentő deszkák mesterei, az üzletelő kereskedők, a kapuciner és egy pohár víz mellett órákig üldögélő békés polgárok. Egyszóval az a széles kavargó tömeg, mely a forradalmároktól kivívott jogegyenlőséget nem utolsósorban a fényes-tükrös kávéházakban élvezte.

A kávéházaknak erről a szinte töretlen ívelésű, háromnegyed századnyi korszakáról majd legközelebb.

 

• 
• 
•