A söntés, ahol nincs razzia...

Írta: Papp Antal

Haladás, 1947. június 26.
(A Magyar Radikális Párt hetilapja)

 

Budapest — kávéházak városa, e táj s e föld lakói így hirdették valamikor, a századfordulón s a két háború között, mikor aranyásó-telep módjára burjánzott, fejlődött a magyar főváros s Kelet-Középeurópa egyetlen igazi metropolisává lett, mindig megőrizve azonban valamit a keleti bazárok közvetlen tarkaságából, valamint a török beütés szemlélődő, pöfékelő és üldögélő társaséletéből. Budapest — kávéházak városa, mondták e tájon s csakugyan, minden utcasarkon — némelyiken kettő, három is — kávéház nyilt meg, sőt, ami több ennél, meg is élt.

Budapest — söntések városa, tapasztaltam most, mikor a lerongyolódott, megtört és megzápult városfejlődés egymásután húzza le a kávéházak redőnyeit, hogy egy-egy lezárt, nagymultú intézmény tövén gombamódra nyíljanak a söntések, folyjon a fekete helyett a bor, a sör, a pálinka, szomjas torkokon lefelé. Ma egész Budapest söntésekbe jár s a kávéházakat legföllebb a gazdasági rendőrség látogatja már, konok buzgalommal s a sporthorgász szenvedélyes türelmével.

— Miből telik önnek kávéházra, — kérdezik itt is, ott is, tegnap is, ma is —, miből telik önnek feketére, miből biliárdra s miből üldögélésre — kérdezik manapság oly gyakran s a közönség lassan megúnva a folytonos pergőtüzet, egy házzal odébb, a söntésbe szokik át, ahol a fröccsbe nem néz bele minduntalan az állami gondoskodás.

Szombaton este fizetéslevonás után végiglátogattam a nevezetesebb budapesti söntéseket, jegyzetblokkal és kifent ceruzával, hogy nyomára jussaik a söntés-kultúra hallatlan népszerűségének, annak a konzekvens rajongásnak, mellyel a hús-, sör- és borszagú helyiségekhez ragaszkodik az egyre bővülő törzsközönség. Bevallom, közgazdasági érdeklődés is játszott közre ebben, az expedicióban: fel akartam deríteni, milyen összegeket forgalmaz egy-egy szomjasabb vendégtől az efféle műintézet, milyen cecheket fizet ki a dolgozó ember, kocsis, hordár, iparos, gyári munkás kereskedősegéd, borbély, vagy pedikűrös egy-egy estén. A gazdasági rendőrség s egyes hozzánk, külföldre is eljutott budapesti lap gondoskodásából állandóan s behatóan értesülhettem az ország egyes gazdagabb, ipari vagy kereskedelmi vezető egyéniségeinek étlapjáról, borravalóiról, étvágyáról s cechjéről, ám ismereteim a legnagyobb tömegek szórakozásának gazdasági jelentőségéről s méreteiről meglehetősen hiányosak.

Elsőnek a csarnoki vendéglőt látogattam meg, Fodor Ferenc közkedvelt söntését, a Badacsonyi Borozót, mely a Rákóczi-téren hívogatja a csarnoki kofákat, munkásokat s a környékbeli minden rendű és rangú borkedvelőket. Röviden tájékozódtam e vidék szociális és munkaviszonyairól, s a harmadik Kéknyelű-fröccs után körülbelül tiszta térképem volt a környék arculatáról, úgy, amint a boros és söröspoharak áltatásmentes, őszinte csillogásában tükröződik. A környező utcákban több ipartestületi székház van, így a Bérkocsis-utca 12. alatt az Asztalos Ipartestület, a Német-utca 12. alatt a Kőműves Ipartestület, aminek következtében asztalosok és kőművesek a nap minden szakában fölös számban találhatók a Badacsonyi Borozóban. Ugyanez okból a parkettások is számosan járnak ide, még a munkaadók is itt keresik a munkásokat, bárhol van szükség Budapesten parkettázó szakmunkásokra. Ilymódon a Badacsonyi Borozó vidám és optimista egzisztenciák gyülekezőhelye, szabadfoglalkozásúak, vállalkozók s más szabadúszók járnak ide főként, ami bizonyos könnyedséget okoz a cechcsinálásban is. Budapest azon kávéházaihoz s mulatóihoz kell hát hasonlítanunk e helyet, melyek a szabadfoglalkozású középosztálybeliek, kereskedők, ügyvédek, orvosok, vállalkozók kedvenc szórakozóhelyei, mert a beavatottak előtt nyilvánvaló, hogy a szórakozóhelyek féltékeny és konzekvens kasztok szerint rétegeződnek, kiki a magafajtájúakkal szeret legjobban egy levegőt szívni.

— Mi a szokásos fogyasztás? — kérdezzük a Badacsonyi tulajdonosától.
— Négy fröccstől tízig-tizenkettőig, ez a slammvendégek fogyasztása, nagy általánosságban.

— Csak isznak itt? Enni nem szoktak?
— Ritkább az olyan vendég, aki valami éleit is fogyaszt. Borkorcsolyának néha egy-egy pár virslit vagy vagdalt húst, ilyesmit.

Gyors fejszámolást végzek, s kiszámítom, hogy egy-egy stammvendég nagy átlagban hat-nyolc fröccsöt iszik meg egy-egy délután, tehát borra el-költ 9-12 Ft-t, ami az idejáró publikum heti keresetének 15-25%-át teszi. Ha egy 500 forint heti nettó keresettel rendelkező kereskedő ilyen arányban akarna fogyasztani, akkor estéről-estére 60-120 forintot kellene elkávéznia törzskávéházában. Ha pedig egy-egy kivételesen sikeres üzletmenetű vállalkozó, mondjuk, az 5000 forintos jövedelemhatár fölé eső egyen akarna ilyen arányú szórakozásba bocsátkozni, minden bizonnyal felmenne a napi cechje 160-240 forintra. Amennyiben t. i. a 150 forint után fel nem szólítanák, hogy igazolja magát.

Az egyik törzsvendéghez sodródok, Egyed Ferenc asztalosmesterhez, aki  a Thököly-út 58 alatt lakik, de fröccseinek elfogyasztása okából mindennap itt szokott lehorgonyozni, s további söntés-folklórismeretek után böngészek:

—  Mondja, minden nap így megy ez a törzsvendégeknél? 10-12 forint fogyasztás a 80-100 forintos heti keresetből?
— Ha az úr számolni tudna, mindjárt látná milyen marhaságot kérdez. 80 forintból nem lehet mindennap elkölteni annyit, egyszerűen azért, mert hétszer12 forint az 84 forint. Hol van még akkor a lakás, a koszt, a gyerekek, az asszony, az adó, meg a többi...
— Azért rendelte az Isten a vasárnapot s a hétfőt, hogy abból éljen az asszony — hallom a szomszéd asztaltól a kissé ködös, de annál meglepőbb szentenciát.
A hang gazdája mindjárt bővebben is megmagyarázza a dolgot.
— Valamirevaló borivó ember vasárnap nem iszik, hanem alszik. A vasárnap a söntések fekete péntekje. Hétfőn még mindig ünnep után vagyunk, akkor is kicsi a forgalom. Keddtől szombatig iszik az Istenfélő igaz korhely ember.

E sajátságos és feljegyzésre méltó naptár-reform alighanem forradalmasítaná a nemzetgazdaságot, ha átvinnék az általános gazdaság terére.

Abday G. szomszédtól aziránt érdeklődöm, hogy mi a különleges varázsa a helyiségnek, mely az asztalosokat, parkettásokat, kőműveseket, csarnoki munkásokat ily kizárólagos sikerrel gyűjti össze a vidékről?

— Máshol 10.5 maligán-fokos bort mérnek 7 forintért. Itt 11.5-12 maligánost 6 forintért. Máshol 2 forint egy pár virsli, itt 1.80. Máshol 1.80-2 forint a fasírt, itt 1.40, tiszta sertéshúsból.
— Szerénység s lassú haladás hát egy söntésvezető legfőbb erénye — vélem a «góré» felé fordulva.
— Az is, meg egyéb is. Nézze, az én üzleti hitvallásom az, hogy míg nálam egy butább ember i van a világon, én megélek.
— Itt van például a Leó, ez a víg-utcai zsidó kárpitos — szól közbe valaki, mindennapos vendég. Ha ő lenne a legokosabb zsidó a világon, öröm lenne az ember élete.

Acsády, a hosszú és fanyar filozófus megértően bólint rá.
— Miért, mi van a zsidókkal? — kérdem.
— Sokan vannak — hallatszik a meglepő válasz, azt mondják, kiirtották őket, de én azt tudom csak, hogy többen vannak, mint voltak.

A zsidó-szó hallatára a szomszéd asztaltól is idefordulnak az emberek, beleszólnak a beszélgetésbe. Látszik, hogy ez a varázsvessző, mely egyszeriben felvillanyozza és beolajozza a lustán mozgó agyakat.

— Nézze, nekem semmi bajom a zsidókkal, független ember vagyok. De amelyik üzlet megtetszik, az az övék is lesz. Annyi biztos. Na, Gabi, kérek még két deci szürkebarátot!

Úgy éreztem, hogy megbízatásom itt véget ért, új tájak felé hajtott az érdeklődés. Én ugyanis nem azt keresem, amiben a pesti kocsmák hasonlítanak egymásra, hanem amiben különböznek...

*

Másodiknak a Soroksári-úti Szilágyi-féle vendéglőbe tértem be tanulmányútra. E hely a fuvarosvilág kedvenc találkozóhelye. Nem mulaszthatom el, hogy a kocsma flóráját és faunáját össze ne vessem a Baross-téri «Totyi» vendéglővel, mely viszont az ügetőről hazatérő nyerők és leégettek kedvelt búvóhelye, s mely furcsa és kibogozhatatlan társadalmi szabályszerűségek miatt ugyanolyan jellegű, mint az említett fuvaroskocsma. Ha a Badacsonyinál a szabadfoglalkozásúak találkoztak, itt a konjunktúra-keresethez jutó társadalmi rétegek fröccsöznek és féldeciznek naphosszat. Egy-egy fuvaros jó esetben 60-100 forintot is megkeres tisztán egy nap, érthető, hogy a szabályszerűtlenül vakszerencse módjára ölébe hulló összegek ugyanúgy korrumpálják lelkiségét, mint az ügetőre járó közönséget Fortuna csalfa kegyei. A «Totyi»-nál is, a Szilágyinál is a szabályszerűtlenség a törvény. Egy kisfröccsös fogyasztástól 150-160 forintos cechig, mikor a fél kocsma a jókedvű adakozó számlájára mulat, minden változat felfedezhető vad tarkaságban. Egyetlen pont, ahol valami állandóság fedezhető fel, az az italféleségekben mutatkozik. A Rákóczi-téren a fröccs a sztár. Itt, a fuvaroskocsmában nem isszák a szódát, kedvenc a tiszta bor, a «két deci» — reggel, nyitás után, kocsiindításkor pedig a kisüsti pálinka, a «féldeci». Mind a kettő nagyobb mértékben fogy, mint a belsőbb városrészek kocsmáiban egy-egy jó kocsistorkon könnyen lefolyik egy hűvös reggelen 6-8 féldeci pálinka, délben két-három korsó sör, s este 6-7 kétdeci bor, ami összevetve 30-40 forintra rúg naponta, nagy megközelítéssel.

A bor jóminőségű, zamatos, erős, pancsolatlan. Nincs ideje, hogy megsavanyodjék, megáporodjon. Hozzák, isszák, a söntésben «folyik» a bor. Krúdy Gyula szava járt eszembe:

„Szeretek olyan kocsmákba járni, ahová kocsisok járnak. Mert a kocsis nem issza meg a pancsolt bort. Szakértő és szigorú e téren. A pancsolt borok a Belvárosnak valók..."

A „Totyi"-nál egy sikeres ügetőnap után nem ritka egy-egy társaságnál a 250-280 forintos cech sem, ami lélektanilag a nyerő diadalából, vagy a vesztő elkeseredéséből érthető is és ugyanazt a lélektani szituációt mutatja, amelyben a tőzsdevállalkozó egy-egy sikeres kontremin után a Moulin Roage-ban vagy a Pa'ats de Danee-ban 1000 forintot pezsgős cechet csinál. Csupán a kereset méretei különböznek, a törvényszerűség ugyanaz. Amiben még a két eset különbözik, az csupán a gazdasági rendőrség álláspontjából adódik, amennyiben a söntésben lepengetett 300 forint nem érdekli, még ha az félhavi jövedelme is volt a vendégnek, viszont a Majestic-beli 1000 forint nagyon is érdekli, holott az csak töredéke volt a szerencsés kontremin aktívájának.

*

A «Totyi»-tól nem messze, a Rottenbiller-utcában van a Piroska söntés, amit a beszámolóból nem hagyhatok ki, lévén, hogy a Piroska mellett nem messze van a Kefekötő Ipartestület helyisége, s így a nap bármely órájában aránylag olcsón szemlélhető e helyen, hogy mikép iszik a kefekötő.

Útközben a Váci-úti gyárimunkás korcsmák felé, mielőtt végcélunkhoz elérnénk, még betérünk néhány söntésbe és tájékozódunk a vendéglősök legaktuálisabb bajai felől. Bármily szokatlanul hangzik, a vendéglősvilág legfájdalmasabb sérelme: az áruházak. Ezek ugyanis valamiféle burkolt és törvényes árukapcsolat útján «tisztességtelenül olcsón» adják a sört, a bort és a zónapörköltet. Egy pohár sörért csak 1 forintot, pörköltért 90- 92 fillért számítanak az áruházak, melyek más vonalon találják meg számításukat, s így a büffében önköltségi áron mérik a bort.

— 7%-os haszonkulcsot engedélyezett a pénzügyi kormányzat, de az áruházak tisztességtelen versenyben letörik a törvényes hasznot is. Hanem a Vendéglátó Ipartestület se esett ám a fejére, uram! Felvesszük a harcot! Elhatároztuk, hogy mihelyt egyik nagyobb kartársunkat temetjük, nagyvendéglő vagy kávéház zár be, a helyén áruházat nyitunk, bosszúból s abban önköltségi áron adjuk a textiliákat. Meglátjuk, ki bírja tovább!... Reméljük, hogy amint a pénzügyi kormányzat az áruházak italárletörését engedélyezi, ugyanígy támogatja majd az illetékes minisztérium a mi ellenvállalkozásunkat is.

Budapest máris lázban ég. Hogy mikor érkezik el a nap, melyen a korcsmárosok, vendéglősök, pincérek és kenyereslányok bosszúhadjárata indul, mikor a korcsmai pultokon önköltségi áru zoknikat, csupa-olcsó jégeralsót és gumipertlit árulnak.

*

Így morfondírozva ékeztem el a Váci-úti «Kakas» vendéglőbe, mely Ford, Fiat, Opel-művek, valamint az Elektromos munkásainak elsőszámú szórakozó helye. Ha a Rákóczi-téri Badacsonyi borozó a szabadfoglalkozású kisemberek gyülekezőhelye, ha a Szilágyi-téri fuvaroskocsma a szezonmunkából, konjunktúrából élők slammhelye, ha a Totyi a könnyű, hazárd jövedelmű lóversenyközönség otthona, melyet a tőzsdések, importőrök világához kell hasonlítani, akkor a Váci-úti Kakas-vendéglő a kispénzű fixfizetéses gyárimunkások találkozóhelye s így végeredményben, középosztályi átértékelésben a kistisztviselő réteg szórakozó helyeire emlékeztet.

— Milyen a fogyasztás?
— Ne is mondja, gyenge. Tizenöt éve vagyok ezen a helyen, volt alkalmam megfigyelni a fogyasztás hullámzását. A békebelinek egyharmada a forgalom és az is kisebb fogyasztókból áll. Heti fizetés után betér a gyári munkás hozzám, megissza a maga egy-két fröccsét és megy tovább. Ritka az olyan fajta italszerető ember, aki «inkább nem eszik, de a fröccsét megissza".
— Ezt nem lehet ilyen határozottan állítani — szól közbe valaki. — Ismerek embereket, akik többet isznak, mint valaha, nem egyet és nem tizet ismerek. A pénze nem elég arra, hogy ruházkodjék belőle, hogy tollasodjon, de arra elég, hogy megigya. Hát iszik.
— Beszélnek sokat politikáról?
— Inkább munkáról, életről. Régebben jobban politizáltak, mint mostanában.
— S a zsidók?
'— A gyárimunkás nem antiszemita. Sohasem volt az. Ismert jó zsidó munkaadót is, rosszat is, volt jó keresztény munkaadója is, rossz is. Az alkalmi munkás, a vállalkozó, a konjunktúrás üzletággal foglalkozó az az igazi antiszemita.
— Régen jár ebbe a vendéglőbe?
— Elég régen, egy esztendeje.
— Azelőtt hova járt?
— Ide is, oda is. Néha elmentem a kávéházba. De aztán meguntam, hogy mindig igazoltattak, ugrattak. Hogy ki vagyok, minek járok ide? Hát engem ne ugrassanak mindig. Itt nem szól hozzám senki.

Néhány Elektromos-munkás üldögél az egyik sarokban. Odaülök, hogy mi újság náluk. Hát semmi. Azért valami feljegyeznivalóm mégis akadt. Kiderül hogy az Elektromosnál véletlenül, vagy akarva, bizarr formája valósult meg a koalíciónak. Egyik osztály ilyen párti, másik olyan. A hibaosztály kisgazda, a légvezeték szocdem, a kábelosztály kommunista. Ki hinné el, ha nem ilyen békésen, bor mellett hallanám? Kérdezem is a tulajt, hátha újabb híreket kapok a koalícióról, melyik párt a a legszomjasabb, melyik mit iszik?
— Ebben nincs különbség. Borban nincs politika, kérem, borban az igazság.

Ebben maradunk.