"A vendég ma már az étlap jobboldalát nézi, nem a baloldalát"

Ismét divatosak a budai kocsmák. A romantika meghalt, de a kocsmák élnek

Ujság, 1930. június 1.

A budai kocsmák ismét virágzanak és legszebb álmainkat megint valóra válthatjuk. A legszebb álom Budapesten a mai szükreszabott igények mellett kétségkívül az, hogy este, ha besötétedett, a nővel, kit forrón szeretünk, budai kocsmába menjünk vacsorázni. Ugyebár, ez a gyönyörök teteje, főként ha éhesek vagyunk és a szivünk tele van szerelemmel. Mert jó is az a fiatal rántottcsirke uborkasalátával, vagy ha önök ugy szeretik: fejes salátával,
utána esetleg még egy sült, majd cseresznyésrétes, bor és később pezsgő.

Szóval, lehet már Budára menni, csak pénz kell hozzá.

Az egyik nagy budai vendéglős igy szólt:

— Félek, nagyon félek az idei szezontól. Már volt néhány szép esténk és a látogatottság, sajnos, mégis gyér volt. Nem tudjuk mással magyarázni a dolgot, minthogy ugy látszik, végképpen nincsen pénz. Másik megfigyelésünk az, hogy aki jön, az inkább az étlap jobboldalát nézi, mint a balt. Fontosabb az ár, mint az étel. Ellenségeink elhíresztelték rólunk, hogy pesti lokalitásokká nöjjük ki magunkat árainkkal. Tessék megnézni az étlapot: 1.60 filléres marhahús, 2.60 filléres rántott csirke, 1 pengő 40 filléres borjupörkölt, ugyebár, nem luxusár? Van Budán is néhány luxusvendéglő, de aki odamegy, az tudja, hogy ugyanolyan árat fizet, mint az előkelő dunaparti éttermekben.

Körülbelül két hete lehet szezon Budán, de máris érdekes megfigyeléseket lehet tenni, így például azt, hogy a budai kocsmákba nem járnak budaiak. Pestiek járnak. A budaiak otthon vacsoráznak. Hol van már az az idő, amikor az Avar-vendéglőben minden vendég ismerte a másikat. És amikor a Mélypincében csak tabáni bennlakók találkoztak. A pestiek az infláció idején foglalták el Buda kocsmáit és azóta hiába változtak meg a körülmények, ezt a luxust megtartották maguknak. Az autóikat eladták, riviériai utakra nem mennek többé, de Budára még igen. Az még telik.

Hol van már az az idő, amikor a krisztinavárosi kocsmákban úgy beszéltek Pestről, mint Pesten Kopenhágáról. Olyan távol volt tőlük Pest. Amikor még a budai romantika virágzott és mutogattak öreg embereket, akik még soha nem tették be a lábukat Pestre. Ma már a mélypincei habitüék is pestiek és Appinál pesti bankhivatalnokok szopogatják a kadarkát.

Azért Buda ügyel a tradíciókra, mert hiszen ti tradíció némileg üzleti érdek is. így esténkint a fehér abroszokkal megteritett asztalok mellett megjelenik a kucséber is. Budán még mindig vannak pincérlányok, csak javarészük felett már elszállt az idő, hol vannak már a kilencszázas évek, amikor ifjak voltak és boldogok?!...

Elmúlt az idő, de a közel százéves bácsi, aki az Appl-vendéglőben tartja a hadiszállását, még mindig él és kezében ott fénylik a lámpa. Régebben szép szokás volt az Budán, hogy a kocsmából elinduló vendégeket, ez az öreg bácsi kisérte lámpájával. Akkor még a gázvilágitás is gyér volt, villanyról nem is hallottak és az öreg szolgálata valóban jót tett. Ma már nem volna szükség az öregre, de ő kitart idejétmúlt foglalkozása mellett és a vendégeket kiséri lámpával, hogy aztán a huszfilléreket kellő reverenciával köszönje meg.

A régi időkről pedig Poldi bácsi, a Mélypince gazdája beszél:

— Az egyik asztalnál Bródy Sándor ült s olyan szép történeteket beszélt, hogy mindnyájan könnyes szemmel hallgattuk. Néha jókedve kerekedett, ilyenkor a mi megboldogult egyszál cigányunknak, szegény Jocó-nak papírpénzt is adott és gazdagon megajándékozta Amál szolgálót is. Gavallér volt, mint mindig, Krúdy Gyula is, aki sokat irt rólunk cikkeiben, amelyeket Kr. Gy. aláírással jelzett. Itt járt akkor sokat Ábrányi Kornél is. Közülük csak Gyula bácsi él, de ritkán jár kocsmába. A fiatalabb írók már kevésbe szeretik a hangulatos öreg kocsmát, ők inkább kávéházba járnak. Pedig én nagyon szeretem az iróvendégeket és annakidején gyakran levittem őket az ötszázéves pincébe is és ott folytattuk az ivást. Öreg borokat ittunk. Ma már sokkal gyorsabb az élet, nem ér rá senki bejönni délután a Mélypincébe és itt ülni szivarozás és békés kvaterkázás közben éjfélutánig...

A Rácfürdő melletti Avar-ban is nagy a készülődés, az ő specialitásuk az, hogy a legolcsóbban és a legjobban csinálják a halpaprikást.

A többi budai kocsmában finom francia ételeket csinálnak, ezek tulajdonképpen pesti vendéglők, csak véletlenül vannak Budán. Idejár a mondén-világ, mig a polgárság inkább a Krisztina kisebb kocsmáit keresi fel.

A budai vendéglőkben pedig arról beszélnek, hogy a mostani helyzet sokban különbözik a régitől. Azelőtt az étel volt kevésbé fontos és az ital a nagyon fontos, most pedig pontosan fordítva van. Régebben minden budai kocsmalátogató borszakértő volt, aki megkövetelte a bor legjobb minőségét. Ma ez kevésbé fontos, inkább az ételekre ügyelnek.

Még egy tradíciót tartott meg Buda. Kocsmáibán még felhangzik a schramli-zenekar. A Szederfában nagyszerű schramli játszik. A zenekar tagjai budai polgárok, akik nappal szürke polgári foglalkozást űznek, esténkint pedig a publikumot szórakoztatják. Az Avarban pedig német énekszó hangzik schramli-zenekar mellett. Hol van már a régi Buda, hol van már a régi, szép romantika, minden elmult, minden megfakult, de a budai kocsmák még virágzanak.