Budai kocsmák tündöklése 1927. év nyarán,

méregdrága árakkal, mindent megfizető publikummal, pörkölt helyett coup Jacques-al, kettős kijárattal, elüldözött törzsvendégekkel, autóinvázióval és haldokló romantikával

Ujság, 1927. július 24.

A nyomorúság: tavaly volt.
A tündöklés: idén van.

*

Külön irodalma, külön romantikája, külön közönsége van a budai kiskocsmának, amely vérözönön, forradalmakon keresztülvergődve sem vesztette el pillanatra sem speciális tulajdonságait. Csak talán most, egy-két esztendő óta, a hirtelen született és leáldozott konjunktúra emlékeként látni ma már olyanokat a Duna jobbpartján, kiskocsmák tarkaterítős abrosza mellett, akiknek a pedigréjét a kocsmáros nem ismeri pontosan. Mert azelőtt mindenkiről mindent tudott a kocsmáros. „Bevetődő" soha nem akadt. Csak törzsvendégek látogatták a kiskocsmákat és ezeknek életviszonyairól, szokásairól, ízléseiről a tulajdonos pontosan értesülve volt. Két estét rászántunk arra, hogy öreg budai utcákon végigbarangolva, mialatt a pislákoló gázlámpafény mutatta az utat, bebarangoljuk a jobbparti kocsmákat. Végig a Tabán lejtőin, el egészen a Hűvösvölgyig. Vajh micsoda impressziókat gyűjt a vándor, aki bekóborolja a patinás Budát, mit talál a hajdani kvaterkázások helyén, ami feljegyzésre méltó.

Mindenekelőtt:

méregdrága lett a budai kocsma.

Hogy miért? Mert megfizetik.
Nem kellett ide drágasági hullám, eljött az árkikerekítések ideje Budán anélkül is. Egy miniszteri tisztviselővel ülök a budai vendéglő asztalánál s amikor a szemem odatéved a libahátulja árához, szótlanul átnyújtom neki az étkártyát.

— Hát igen — mondja egy széles mozdulattal —, ezen ne csodálkozzék, ez természetes. Huszonöt éve minden este Budán vacsorázom. Nekem szívügyem és örök szerelmein a Duna jobbpartja, ideköt minden emlék, az ifjúságom minden szépsége és talán nekem fáj legjobban, hogy Budán ma már minden „jobb" vendéglőben

megsarcolják a vendéget.

Szándékosan mondom, hogy a jobb helyeken, mert akadnak még kiskocsmák, ahova a konjunktúra fuvalma nem érkezett el és ezekre a helyekre még érdemes járni. Nem a vendéglősök, hanem a közönség a hibás abban, ami itt történik. Valaha Budára rántott csirkére járt az ember, halpaprikásra vagy egy ízletes pörköltre. Mióta a pesti invázió elkezdődött, a budai éttermek rendszere változott meg. Coup Jacquos-ot mindenütt kaphat; de borjupürköltöt ha kér, azt mondják, épp most fogyott ki. Valaha rendszer volt az, hogy az ember bepakolt magának szalámit és vajat és sört rendelt hozzá a kocsmában. Próbálja ezt ma megtenni.

*

És a vendéglős mit mond?
— Rizikóval dolgozunk. Ne tévessze önt meg az, hogy a budai kocsmák az idén minden este tele vannak. Tavaly összesen nem volt husz jó napunk és könnyű dolog ám szidni a nagy árakat, de tessék elképzelni, milyen jól esik az nekünk, amikor este hétkor megered az eső.
Valami igaza neki is van...

Kik járnak a budai kocsmákba?
Nem a régiek.
A budai kocsmákat a pesti fiatalság őzönlötte el. Azok a kevesek, akik még keresnek, akiknek még van pénzük és megengedhetik maguknak azt az élvezetet, hogy este, lehetőleg kettesben az ál-schrammelzenekar hangjai mellett költsék el a vacsorájukat.

Ma már minden budai kocsmának két kijárata van.

Tudniillik hátul igen diszkréten lehet besiklani és intim asztalokhoz lehet jutni pároknak, feltéve, hogy a gavallér ismeri a járást.
Mert azt nem is kell hangsulyozni, hogy a budai kocsma látogatóinak javarésze fiatal párokból áll.
No és a szalmaözvegyekl
Miután végre előizzadta a szegény pesti polgár a nyaralási költségeket és őnagysága végre a Balaton pártján vagy Maroson üdül a gyerekekkel, Izzadt Polgár dr. elérkezettnek látja az időt arra, hogy a megbeszélt helyre, megbeszélt őnagyságával a megbeszélt vacsorát elfogyassza. És ilyenkor Izzadt dr. mindent fizet. Mert próbáljon ellenkezni, próbáljon feljelentést tenni, amikor vaj van a fején. Mert nem lesz hajlandó „murit csinálni", hogy a nyári Muzsahajlék ifju művésznője még Istenőrizz „smucignak" nézze.
A régi budai kocsmalátogatókat ez az uj réteg teljesen kiszorította. De nem Budáról, mert ahhoz nem elég nagy az invázió, csak más kisebb, eldugott budai kocsmákból. Például a Mély pincébe, Poldi bácsi kocsmájába, ahova idegen nem jár, csak az irodalom alakjai üldögélnek esténként és természetesen éjszakánként a badacsonyi mellett. Mert vannak még kiskocsmák Budán, amelyek nem hódoltak be a modernségnek.
Így legutóbb egy pesti társaság jelent meg vacsorázni Poldi bácsi kocsmájában. A társaság vezetője romantikát ígért és a hölgyeket biztosította arról, hogy az öreg Tabán egy igazi nevezetességét fogják látni.
Helyet foglaltak az egyik asztalnál, az egyik elegáns fiatalember bólét rendelt.
— Mit? — kérdezte megütődötten Poldi bácsi,
— Bólét...
Poldi bácsi csóválta a fejét, azután megszólalt:
— Talán a helyet méltóztattak eltéveszteni, mert nálunk Bólé urat nem tetszenek megtalálni. Én nem is ismerem ezt a Bólé urat...

*

Akadnak még kocsmárosok a Duna jobbpartján, akik áhítattal tisztelik a tradíciókat; kocsmák, amelyekben a huszfilléres borravalóért köszönet jár és amelyekben még nem divatos a kevert ital, a mixtum, de a boruk arcba kergeti a vért.

A divatos budai helyek előtt esténként tiz-husz autó sorakozik.
Hölgyek a legújabb párisi toalettekben, férfiak — az izzasztó forróságban — szmokingban!
Az előkelő vendéglős külön alkalmazottat tart, aki a taxiból kisegíti a vendégeket.

Az idén újra megjelent a kucséber!
De már nem a régi, nem az igazi. A cigány sem az igazi, a schrammli sem...
A régi budai kocsmalátogatók kihaltak és a szegény, hires Jócó cigány is utána ment.
Éppen, hogy a jazz-band hiányzik még.
De szakértők szerint arra sem kell már sokáig várni...