Mire gondolhatott a költő? A "Hazafelé az út veszélyes" Animal Cannibals opusz sokak számára cseng ismerősen. Korának slágere volt, a "lálálé, lálálálálé, veszélyes az út hazafelé" refrén, ha sokat nem is mond, ámde sejtet, és a strófákon átlendülve komolyan megrészegít.

A Bëlga: Boros számát szigorú szakmai alapokon anno már kielemeztük, és nagyon szerettétek. Kár lenne itt leállni, hisz számtalan magyar dal témája még a kocsma vagy épp az alkoholos ital, amin sorról sorra haladva, és a fülbemászó dallamoktól lecsupaszítva, beleláthatunk a költő és/vagy az előadó lelkébe, vagy ha más nem, hozzáértés híján belemagyarázzuk a saját élményeinket. Kezdjünk is bele!

Az Animal Cannibals a vicceskedő honi hip-hop műfaj illusztris képviselője, jókor, jó időben, a rendszerváltás utáni rajtnál ott voltak a szeren, rádióbarát dalaikkal széles közönséget elérve. Mikor a "Veszélyes az út hazafelé" című slágerükkel az 1996-os "Reggel, délben, este" albumon kijöttek, Qka MC és Ricsipí - baz+ milyen nevek - a 21. életévüket taposták, mi meg kamasz gyermekként egy másolt kazettáról hallgattuk azt a walkman fülesén osztozva, és szövegkönyv hiányában próbáltuk kihallani a rímeket. Nosztalgia a köbön...

 

Animal Cannibals - Hazafelé az út veszélyes

Jaj, de nagyon be vagyok én állítva...

A dal még el se kezdődött, és már megy a panaszkodás. Tipikus magyar betegség. Ráadásul azt mondja a költő: állítva. Szóval nagyon úgy tűnik, hogy áldozati oldalról ismerjük meg a történetet, és a mesélő önnön hibáján kívül került ittas állapotba. A bevezető hangeffektek alapján egy borospalackból kikerült a dugó, majd a töltésekor valami veszettül pezseg. Ezt hogy? A szóda van alul? Amatőrök.

Hazafelé az út veszélyes, mozog a talaj és vár az édes feleségem sodrófával, de mit törődik férje sorsával?

Földcsuszamlás. Vonuljon mindenki fedezékbe! A poklok poklát átélő szerző eljátszik a gondolattal, hogy egy kedves és megértő feleség várja egy masszív passzív családi házba haza frissen gyúrt tésztából készült pikáns desszerttel alig falatnyi kötényecskében, majd maga is belátja, ez így esélytelen. Egyrészről, mert ki a rák akar ilyen fiatalon házasodni, másrészről minden nőben ott él a hárpia, amit előcsalogatni nem egy nagy művészet. Elég hozzá felönteni kicsit a garatra, persze nem direkt, hisz ténykérdés, hogy a főhősünk kényszer alatt cselekedett, és a másnaposság gyötrelmei még csak eztán jönnek. Most akkor kinek a rosszabb? Őszintén?

Hopp, egy bucka, meg egy hang: Nini, egy oszlop! Baing! Semmi baj, még egyben vagyok, hükk, egy kicsit részeg vagyok, de a kedvem jó, és ez a lényeg, mert a józanság is tiszta méreg.

Le kéne már aszfaltozni azt a kurva járdát. Mindenre van pénz, csak erre nincs. Egy korinthoszi oszlop az út közepén mit keres? Kocogtasd csak meg fejjel! Belül üreges. Silány munka, hallani. Apropó fej, a görög filozófusok arcszerkezete és szelleme a csillagok közt egyszerre megfogant: az alkohol kismértékben orvosság, nagymértékben gyógyszer, aki nem iszik, nyeljen hypót, így rögtön nyilvánvalóvá válik, melyik a nagyobb méreg.

Előttem táblák, csíkosak és nagyok, mögöttük egy gödör, én meg belehuppanok. Nyirkos, mély, és még pia sincs? Pedig emberi körökben az drága kincs! Ráülök egy homokhalomra, és rágyújtok a kedvenc dalomra:

Az elbaltázott KRESZ-vizsgák emléke örökké kísért. Mit is jelent a nagy, csíkos tábla? Logikusan: zebra. Esetleg vasúti átjáró. A könyvben mindig ott volt hátul a megfejtés. Itt csak egy árok, pedig az úton folyó munkálatokat jelző ásót szorongató munkásember tuti nem csíkosban utazik. Ugyanakkor a kóbor homokdomboktól való hajnali ároktisztítás szuper hobbi, már ha van kikészítve a munkához elég védőital. Nincs. Testvérem, akkor egy cigi? Rá kéne gyújtani, de egy rádióknak szánt dalban egyetlen káros szenvedély emlegetése is bőven sok, így ritka szójátékkal maszatolták el a sor végét.

Lálálé, lálálálálé, veszélyes az út - hukk! - hazafelé. Lálálé, lálálálálé, veszélyes az út - hukk! - hazafelé.

Kell egy könnyen énekelhető refrén, de a lálálá már foglalt volt, így lett lálálé. Ha valaki belecsuklik, az se baj, sőt, attól lesz állati kannibálos az egész.

Unalmas itt dalolászni, jó lenne most már innen kimászni! Ugrok egy nagyot máris, hopp! A gödörből végre kint vagyok. És a talaj egyre jobban mozgott alattam, de szerencsére állva maradtam, mikor jöttek a rendőrök, és rám néztek: - Megállítsuk? - Hagyd, csak egy részeg!

Persze a kedvenc dalod is csak ideig-óráig izgató, ha azt magadnak tolod. Nosza tovább, csak egy ugrás a Sugár, és sugárban hányni nem kis dolog, az állandó földmozgásokkal simán együtt lehet élni, de a kékekkel az őrsön az álmoskönyv szerint sem tanácsos. Barbatrükk, ha láthatatlanra iszod magad!

Hú, ez mázli, kész szerencse, mert borosüveg lapult a bal zsembembe', és nem látták meg, úgyhogy kortyolok belőle. Még jobb a kedvem, szteppelek egyet, egy-két-há és... Leesett a karomról a karóra, mikor rágyújtottam kedvenc dalomra: Lálálé, lálálálálé, veszélyes az út - hukk! - hazafelé. Lálálé, lálálálálé, veszélyes az út - hukk! - hazafelé.

A köztéri italozás szabálysértés, ergo büntethető. Hogy miként jutottunk el a legszomorúbb gödörbéli pia sincs állapottól odáig, hogy egy borosüveg termő bal zseb szerencsés tulajdonosává vált a költő, arra Uri Geller is keresi a választ. Ami biztos: működik! Folyékony tánctudás a jutalma, és itt lehetetlen nem észrevenni, hogy amit eddig külső kényszernek hittünk, az valójában a szerző belső indíttatása az alkoholizásra, és az időzavart, amit ez okoz, a karóra elvesztése szimbolizálja.

Kié ez az ajtó, eltévedtem volna? Olyan, mintha a feleségem szólna. Hangokat hallok, de nem értem, hegyezem a fülem, és hajlik a térdem.

Otthon, édes otthon - konstatálja a szövegalkotó -, benne a megálmodott feleség. De miért bőg úgy, mint a tehén? Ez gonosz! Oké, hogy nem ez a módi a fülüket hegyező tündék családjában, de kicsit több alázat szerencsés lenne: összezuhan a rongyláb a nagyságuk előtt, a test meg akkorát esik, mint az ólajtó. Hé, ez egy ólajtó!

Beesek egy ajtón, és rám szólnak: - Tessék vigyázni, az ajtók záródnak! Jézusmária, hova kerültem? A metróban vagyok, és egy székre ültem, de jött felém egy nő, és vagy öten volt: - Jegyeket, bérleteket! - így szólt.

Ólajtó vagy metróajtó, úgy tűnik egyre megy, itt már totális a képzavar. Az a feltevés, hogy egy vidéki kocsmából indul a sztori és a metróban végződik, már a valóban életveszélyes mozgólépcső cselekményének nem említése előtt megbukott, és inkább tűnik úgy, hogy egy yo-yo-yozsefvárosi ivó, mi adta ezt kurva nagy ívet, a metrókocsiban utazó közönség meg állat mind, a bűz permanens. Szűz Mária a teleportáló embert ezen a ponton segítsd végre meg, mert osztódással szaporodó ellenőrök kötekednek minden ok nélkül vele.

Elkezdtem futni, a nő is szaladt, de sajnos az ajtó csukva maradt. Nagyot koppant megint a fejem, csillagokat láttam, és megjelent a nejem. Kaptam egy pár pofont, és rajtam röhögtek. Mindenkinek felfordult a gyomra, mert rákezdtem a kedvenc dalomra: Lálálé, lálálálálé, veszélyes az út - hukk! - hazafelé. Lálálé, lálálálálé, veszélyes az út - hukk! - hazafelé.

Szégyen a futás, de hasznos, könnyebb így az ötszörös túlerő ellen, de az, hogy az ajtók automatán működnek, nem azt jelenti, hogy igény szerint. Bumm a fejbe! A rosszul sikerült házasság nyomasztó gondolata egy perc nyugtot sem enged, verekedős tehén kísértete lengi be a száguldó járművet, kárörvendő köcsögök befogjátok a pofátok, mert ahogy az diszkréten fel lett vezetve, sugárban hány a költő tőletek.