> "Kocsmatörténet" címmel megtekinthető egy kiállítás a szentendrei Skanzenben, melynek kurátora Dr. Sári Zsolt néprajzkutató. A következő sorokat ott olvastuk, mélyen magunkba néztünk, és elfogadtuk.


A kocsma a jelennek való, a jelenért működő. A kocsma közönsége sohasem menthetetlen alkoholistákból áll, hanem olyan emberekből, akik egyszerűen jól érzik magukat. Méghozzá a jelenvaló meghatározott keretei és rekvizitumai között. Az italfogyasztásnak számtalan módja lehet, a kocsma évszázadok óta a társasegyüttlétek színhelye. Mert e társas élet eme színterei nem véletlenszerűen jönnek létre, s nem is csak azért, hogy az önpusztítás viszonylag kellemes és viszonylag hosszan tartó intézményes formáját fenntartsák. Mindez kevés lenne ahhoz, hogy nélkülözhetetlenségükről akárcsak beszélni is tudjunk. Sokkal inkább arról van szó, hogy valóban kell egy hely, amely mindig az, aminek látszik. Nem szentély, és nem biliárdterem, nem zeneszoba és nem tekepálya, hanem egyszerűen kocsma, ahová vannak, akik szeretnek járni, vannak, akik valamifajta kényszerűségből teszik, s nyilván vannak olyanok is, akik messze elkerülik. De mivel sohasem csupán az italfogyasztás módja, mértéke és formája a döntő, legalább abban bíznunk kell, hogy a kocsmák évszázados tradíciói nem tűnnek el teljesen.

Kocsmát - a település belterületén működtetett italmérő helyet - csak az tarthatott fenn, akinek kocsmajoga volt.
Egyéb elnevezése: korcsoma, korcsmaház, korcsomás ház, csapszék.

Voltak időszakos és állandó kocsmák. Időszakosak voltak a kántorkocsmák vagy fertálykocsmák, ahol Szent Mihály napjától karácsonyig, illetve újévig mértek bort.

Az engedély nélkül működtetett kocsmákat, italmérő helyeket kurtakocsmának nevezték. A titokban való bormérést vakbormérésnek, kurtakocsma-tartásnak, kurtakocsmáltatásnak nevezték.
Megkülönböztették az árak alapján is a kocsmákat, 6, 10 és 12 krajcárosak, valamint forintosak.
Szárazkocsmának hívták, azokat az italmérőket, hol sört nem árusítottak.
Azokban a városokban, ahol évszázadok óta a polgárok fő megélhetési forrását a bortermesztés képezte, engedélyezték, hogy a polgárok bizonyos összeg lefizetése után saját boraikat kimérhessék. Ezt nevezték purger-kocsmának, többek között Budán, Pozsonyban, Sopronban és Szegeden.

Butellás bormérés a termelők által gyakorolt italmérés. Az 1888. évi XXXV. törvénycikk úgy szabályozta az italmérési jog gyakorlását, hogy a termelők bizonyos összeg lefizetésével évente megválthatták az állami monopóliummá lett italmérési jogot. E megváltás ellenében saját termelésű borukat "kis mértékben" (100 literen aluli mennyiségben) egész évben mérhették. Ivóhelyiséget azonban nem tarthattak fenn, csak utcán át, "zárt edényben" árusíthattak. Innen ered a butellás bormérés elnevezés.