> A Serteperte blog szerzőjének, Kovács Gábornak sörmentén való munkája megannyi könyvből és publikációból visszaköszön. Az Egyperces történetek a sörről című könyve a téma iránt fogékonyaknak ma is alapmű, melyből alkalmanként mi is szemezgetünk. Aktuális témánkban egy ősi magyar szokásról, a halottas sörről rántjuk le a tecchalotti leplet!


Az egyik legősibb magyar sörös szokás a halottas sör volt. Ennek lényege az volt, hogy a régi időkben a temetések után a gyászoló közönség, barátok, főleg pedig az a testület, amelyhez az illető halott tartozott, temetés után összeültek halottas torra. Ennek oklevelesen kimutathatóan mindig ser volt az itala. A szokás ősrégi időkbe nyúlik vissza. Minden nemzet életében megvan a nyoma, de leginkább ott van ázsiai törököknél és a régi magyar életben, a tatárjárást követő évtizedekig.

A szokás alapja az úgynevezett turus, vagyis toros volt, melynek lényege, hogy valamelyik nemes úr végrendeletében két-három jobbágyát felszabadította, ezeknek tekintélyes birtokot rendelt azzal, hogy maradékaik örök időkre, halála napján lakomával torolják meg neve emlékezetét.

Ez, az ilyen végrendeletek százai szerint azt jelenti, hogy bizonyos számú tinóval, lúddal, tyúkkal, tojással, kaláccsal és ennyi meg ennyi serrel – amit az illető jobbágycsaládoknak kellett főzni – tartsanak az elköltözött úr emlékezetére lakomát, azaz „lakoltassák” meg, vagyis torost rendezve, „torolják” meg emlékezetét. Ezek a szavak, mint a meglakoltatás, vagy a megtorolás eredeti jelentés tehát nem valakinek, vagy valaminek a megbosszulását jelentette, hanem éppen az ellenkezőjét, az emlékezet fenntartását.

Az Egyperces történetek a sörről című könyv kedvezményesen megvásárolható az Aréna 2000 Kiadónál.