.. Összetett kereső

 az_blog_2016.png

.. Közösség

.. Utolsó kommentek

  • Zoltán Körmendi: Az öt év alatt pár dolog változott a kocsmában, kívül is belül is, az árak is változtak, és a sörö... (2019.10.11. 21:30) Gyertyános Serfőzde
  • Kuttyantó: Nagyon tetszik. Hangulatos, kulturált helynek tűnik a fotók alapján. Megjegyzés; A fotók kiválóak. (2019.10.07. 14:47) Corvin, mi nyomokban belga
  • kocsmablog: A szavazatok alapján Kristófot választotta meg a közönség a legvagányabb Royal Bár arcnak, így ő n... (2019.10.04. 09:25) Royal Bár kocsma-reality
  • kocsmablog: A sörfogyasztás nem mennyiség, hanem minőség kérdése - hirdeti kampányában az újhullámos craft m... (2019.09.27. 09:40) Hübris sörök
  • kocsmablog: Kiállításmegnyitóval, dokumentumfilm premierrel és két sörkülönlegesség bemutatásával ünnepli alap... (2019.09.20. 15:25) Dreher plakátverseny
  • oldkajla: Köszönöm a választ. Lehet, hogy az U Fleku iránt kissé elfogult vagyok, mert életem egyik legszebb... (2019.09.03. 15:44) U Fleku
  • Utolsó 20
2019. 01. 5. - apuska
A budapesti kávéházak II.

2018. október utolsó hétvégéjén előfizetés nélkül lehetett kipróbálni az Arcanum Digitális Tudománytár adatbázisát, benne 200 év nyomtatott sajtótermékei! Vajon milyen kulcsszavakra kerestem? És főképp milyen érdekességekre leltem a témában? Értékmentés céllal, egyet-egyet változatlan szövegezéssel, ámde képekkel illusztrálva felvillantok.

budapest-197309.jpg

A budapesti kávéházak II.

A boldog békeidők

Írta: Dr. Szalai György

Budapest, 1973. szeptember
(A főváros folyóirata)

 

A kiegyezéstől az első világháborúig terjedő időszak a budapesti kávéházak virágkora. Hőse a hősi pózok nélkül való polgár, aki nem tévesztendő össze a burzsoával. A szerény és bizonytalan jövedelmű polgár, aki a komplikálatlan, szemlélődő életmódra vágyik, és aki polgári öntudatában egyenlőnek kezdi érezni magát a mágnással, a dzsentrivel. Legalábbis a kávéházban.

Londonnak, Párizsnak, Berlinnek, Bécsnek is megvoltak a maguk kávéházai — de a budapesti kávéház valami egészen sajátos intézmény volt. A berlini ember számára a kávéház uzsonnázóhely volt, a párizsi csak rövid ideig tartózkodott a kávéházban, a bécsi vendég leült, elolvasta kedvenc újságjait, és vette a kalapját. Csak Budapesten vált a kávéház a polgár második otthonává, illetőleg ha hihetünk egyes kávéházi krónikásoknak: első otthonává. A pesti ember lakása ugyanis még sötét és kényelmetlen volt. A kávéház tulajdonosok pedig mély pszichológiai érzékkel mint alapra építettek a kényelem- és fénynosztalgiára. A tükörablakos, tágas, olcsó és gyors kiszolgálást nyújtó kávéházak egy-csapásra megnyerték a fővárosi polgár tetszését. Valamikor a kiegyezés táján leült kávéházi asztalához — és csak az első világháború ágyúdöreje riasztotta fel onnan.

*

A pesti polgárnak nem volt társasága. Rendszerint egyedül ült a kávéházban. Senki sem tudta róla, van-e például felesége. A nők ugyanis csak az első világháború folyamán szoktak rá a kávéházra, amikor a termelésben való nélkülözhetetlenségük kimozdította őket az otthon falai közül, és „státusuk" annyira emelkedett, hogy a közmorál hallgatólagosan tudomásul vette kávéházi jelenlétüket.

Amikor — 1909 táján — a kávéházak személyzete is részt vett egy egynapos sztrájkban, a pesti polgár nem találta helyét. Napközben többször odalopakodott törzskávéházához, hátha történik valami csoda és kinyitnak. De nem nyitottak ki. A pesti polgár aznap mindenkivel összeveszett, és nagyon-nagyon szomorú volt. Másnap már hajnalban felkelt, és a nyitás után boldogan tapintgatta az egy napig kényszerűen nélkülözött márványasztalt. A zárvatartás már csak mint egy rossz tréfa emléke élt benne. A kávéház élt és nyüzsgött. A napi 50-60 000 törzsvendégből jónéhány ezer ilyen békaperspektívából látta a világot.

A kávéházak mindent elkövettek, hogy ezt az általában keveset fogyasztó, de biztos bázisnak tekinthető kis- és középpolgárságot: kereskedőket, iparosokat, köz- és magántisztviselőket, nyugdíjasokat, vidékről feljáró kupeceket, gabonakereskedőket, pesti bérkocsisokat stb. minél jobban kiszolgálják. A vendég mindent megkapott, amire csak szüksége volt. Tollat, tintát hoztak elébe, leveleit a főpincér, a kasszírnő továbbította.

A kávéház így valóságos perzsavásár volt. Jöttek az árusok, egyik a másik nyomában. Kínáltak ékszert, sorsjegyet, zsebórát, manikűrkészletet. Aki valami excentrikusra vágyott, annak a kínaiak ajánlották csecse-becséiket, Buddha-szobrocskáikat. És jöttek a virágárusok, a cipőkenőcs kínálók. A pikkoló-fiú (pincérinasnak nevezhetnők ma) átszaladt a szomszédos pucerájba a kitisztított gallérért. A Newyork kávéházban hajat nyírtak és borotváltak, több helyütt súlymérleg is állott.

A napjait kávéházban morzsolgató polgár mellett ott nyüzsögtek a különböző „üzletkötők", ügyfeleikkel és kibiceikkel. Itt kötötték a nagy és jövedelmező üzleteket, de itt gründoltak agyaglábakon nyugvó vállalkozásokat is, melyek néhány hét vagy hónap múlva látványosan összeomlottak, vagy szép csendben kimúltak. Aki a kávéházban tárgyalt, annak ismernie kellett az aznapi tőzsdeárfolyamot, a világpolitikai kulisszatitkokat, a közvéleményt és a magánember hangulatát. Mindehhez nélkülözhetetlenek voltak a hírlapok, melyeknek kávéházi elterjedtsége Privorszkyék óta tetemesen megnőtt.

Az említett átlagpolgár mellett az arisztokráciának és a nagypolgárságnak is megvoltak a maga kávéházai. Az arisztokraták leglátogatottabb kávéháza a Hangli volt, a Vigadó előtt. Fénykorát a múlt század 80-as, 90-es éveiben élte. Eredetileg a neve is Vigadó kávéház volt, de ahogy teltek az évek, eredeti neve feledésbe ment, és mindenki csak Hangiinak nevezte. Deák Ferenc, aki az Angol Királynőben lakott, igen megkedvelte a szálló Hangi József nevű szobapincérét, és amikor tudomást szerzett róla, hogy Hangi kávéházat akar nyitni, közbenjárt érdekében a Városházán. A fáma szerint Hangi volt az egyetlen ember, akit a haza bölcse valaha is protezsált. És Hangi József, ez az ügyes, osztrák származású szakember a Vigadó kávéházból ragyogó szórakozóhelyet teremtett. Híresebbnél híresebb vendégek fordultak meg nála.

A Hangliról számos színes tudósítás jelent meg az évek folyamán. A sok közül ragadjunk ki egy idézetet a Fővárosi Lapok 1883-as évfolyamának egyik számából: ,,A Hangli közönsége igen előkelő. A Hangli előtt hintók ringó bársonyülései, a bakon aranygombos livrés kocsis és borotvált lakáj ül mereven. A két deres paripa odakinn éjfélig harapdálhatja a zablát. Őméltósága ma jól mulat. Ott ül egy képviselő, az Alföldön százezrekbe kerülő katolikus templomot építtet. Báró és bankár egyszemélyben. Négy országgyűlésen át tagja a képviselőháznak, de csak egyszer szólalt meg ott. Egy ölebecske valahonnan beszaladt a Házba, és ő rákiáltott, hogy ,Mars ki!' Sem azóta nem hallottuk szavát, sem azelőtt."

Ott ült a Hangliban a Lipótváros gazdagabb népé is. A születési arisztokrácia azonban nem vegyült a pénzarisztokráciával és az ipar mágnásaival. Asztalaik ugyan egymás mellett álltak, de gőgjük oly választóvonalat húzott közöttük, aminőre csak egy Isten kegyelméből vezetésre hivatott osztály képes. A sváb kékfestőgyáros a kesztyűjét sem húzta le, attól félt, hogy izzadt keze esetleg elárulja mesterségét, akkor pedig hiába hozta magával nejét s három eladó lányát, mert a házasulni akaró ifjak esetleg fintorogva fordulnak el leányaitól is.

Jártak még ide honoráciorok, így a többi között kúriai bírák is. De ide járt Thaly Kálmán, ide Csemegi, a híres jogi kódex szerkesztője és Hazai Samu miniszter is társaságával.

Mindeme különböző vendégek között ott sürgött-forgott Hangi József úr, aki mindenkihez egyaránt kedves volt. Mondhatni, hogy a demokráciát egyedül ő képviselte ebben a helyiségben.

*

A Pilvax a szabadságharc leverése után elnéptelenedett. Az írók más kávéházakat kerestek fel. Új tanyájuk a Vármegye utca sarkán levő Arany Tükör kávéház lett. Idejárt Vörösmarty, Arany, Vajda János, Vahot Imre, Ágai Adolf, Lisznyai Kálmán, Degré Alajos és mások.

Az irodalmi központok évtizedenként váltogatták egymást. Így vált új irodalmi gyülekezőhellyé a 70-es években a Fürdő (ma József Attila) utcai Kávéforrás, ahol Mikszáth Kálmán, Tóth Kálmán, Eötvös Károly, Rákosi Jenő, Ágai Adolf voltak minden-napos vendégek.

A század utolsó évtizedétől végleges centrumok alakultak ki, melyek nemcsak összejöveteli helyek, de iránytszabó fórumok vagy valamely nagyobb irodalmi vállalkozás bölcsőivé lettek.

A 80-as években minden addiginál szélesebb bázisú irodalmi kávéház született: a Centrál. Ebben a kávéházban látta meg a napvilágot a Nyugat. Osvát Ernő köré ide gyűlt néhány rangos író, majd utána, akiket már Osvát tett rangosakká. A Centrál állandó vendége lett Krúdy Gyula, Ambrus Zoltán, Heltai Jenő, Bródy Sándor, Szomory Dezső. Ide járt a nagy magános, Petőfi barátja, Vajda János. Itt perlekedett Kiss József Gárdonyi Gézával, miközben dohogva javítgatta annak írásait, lévén ő a Hét főszerkesztője. Gyakran megfordult a Centrálban Babits Mihály, és futóvendégként be-benézett Ady Endre.

De sem a Centrál, sem később a Newyork nem vált egyeduralkodó irodalmi kávéházzá; mindkét kávéház írói törzsközönségét könnyen fel lehetett fedezni más kávéházakban is.

1894-ben nyílt meg a Newyork. Osvát mindenható asztala ide települt a Centrálból. A Newyork — az ifjabb és diadalmas vetélytárs — olyan írókkal büszkélkedhetett, mint Bródy Sándor, Nagy Endre, Nádas Sándor, Kemény Simon, Berkes Imre. Ide járt még Molnár Ferenc, a kezdő Karinthy Frigyes, Heltai Jenő, Szép Ernő és Tóth Árpád. Ady is gyakoribb vendég volt itt, mint a Centrálban.

Főleg éjszakánként. A Newyork ugyanis éjjel-nappal nyitva tartott. Ha az irodalom valamely jövendő reménysége felvetődött a fővárosba, és nem tudott éjszakai szálláshoz jutni, betért a Newyorkba, ahol reggelig elbóbiskolhatott. A vidéki újságírónak, aki megunta a kisváros porát, az ottani élet egyhangúságát, és Budapesten akart elhelyezkedni — az első útja a Newyorkba vezetett.

A Newyorkról számtalan kedves történet forgott közszájon. Voltak irodalom környéki és újságírói figurák, különféle történetek hősei vagy írói vesézések célpontjai. Szomaházy Istvánnak volt pl. egy titkára, akit az író többször ünnepélyesen elbocsátott, majd kevésbé ünnepélyesen mindig visszavett. Löwe hajmeresztő riporteri kunsztokat is csinált. Egyszer Nisbe kellett utaznia. A felvett útiköltséget azonban az utolsó fillérig elverte kártyán. Üres zsebbel ért Nisbe, viszont remek tudósítást küldött. Hasonló okok miatt ugyancsak egy fillér nélkül indult el egy másik alkalommal Gleichenbergben nyaraló főnökéhez. A határig szabadjegye volt, onnan két napi gyaloglás után, nyakig porosan, lerongyolódott cipőben érkezett meg Szomaházyhoz.

Néhány szerkesztőség nem bérelt drága helyiséget, hanem valamelyik kisebb kávéházban ütötte fel tanyáját. Így a házbéren kívül megtakarították a villanyt, a fűtési díjat stb. A Fiume kávéházban telepedett meg pl. a század elején az akkor megjelenő mind a hat napilap szerkesztősége. A kávéház szerető gondoskodása az írókról nemcsak a főpincérek által korlátlanul hitelezett fogyasztásban nyilvánult meg, hanem a tulajdonos újító kedvességében is. így éppen a Fiume kávéházban szereltek fel először ventillátort.

Az irodalmi kávéházakban politikusok is megfordultak, egyes kávéházak pedig kifejezetten politikai kávéházakká váltak. A Balaton kávéházba néhány író is eljárt, de sokkal inkább a politikusok törzshelye volt. Tihanyi, a volt főpincér mint tulajdonos a maga grandseigneuri modorával és meglepően széles körű tájékozottságával híres embereket vonzott kávéházába. Az írók és politikusok vérmérsékletének különbözősége nem egyszer összekoccanásokra is vezetett. De ezek az összetűzések nem voltak veszélyesek, amint azt Ambrus Zoltán esete is bizonyítja. Ambrus minden nap éjféltájt jelent meg a Balatonban. Szó nélkül az asztalához vittek egy mázsányi újságot. Két óra alatt valamennyit átolvasta. Majd tollat és tintát kért. Írás után pedig szép csendesen távozott. Az obstrukciós viták idején itt gyűlt össze a Tisza-ellenes front vezérkara és kísérete. A kávéház ilyenkor egy megbolydult méhkashoz hasonlított, és sokszor még az éjszakai órákban is szenvedélyes viták folytak. Ezeken a viharos estéken a csendes Ambrus Zoltánnak is elfogyott időnként a türelme. Egy alkalommal gyilkos udvariassággal fordult a hevesen gesztikuláló, kiabáló honatyákhoz: „Bocsánat, Uraim, nem zavarja Önöket, hogy újságot olvasok?"

Ugyancsak kettős szellemi cégérrel bírt az Abbázia. Patináját évtizedeken át a mellette kitartó irodalmároknak, művészeknek és politikusoknak köszönhette. Első tulajdonosa, Steuer Adolf — régi kávés-hagyományt követve — szintén főpincérként kezdte a bécsi Baum kávéházban. Később a magyar fővárosban az Európa szálló főpincére lett. Ambícióját azonban ez nem elégítette ki. Elhatározta, hogy fényes kávéházat nyit. A kávéház helyét igén körültekintően jelölte ki, még a nap járását is megfigyelte. Az új kávéház az Andrássy út és a Nagykörút találkozásánál 1885-ben nyílt meg. Nagy szenzációt keltett, amikor Steuer Brüsszelből meghozatta azt az onyx-márványt, amiből a kávéház asztallapjai készültek. Hatalmas tükröket is beépített kávéházába.

A vendégek többségét a politikusok tették ki. Kossuth Ferencet, Pázmándy Dénest, Bródy Ernőt gyakran lehetett itt találni. Állandó vendég volt Vázsonyi Vilmos, aki úgyszólván ebben a kávéházban szervezte meg pártját, a Polgári Demokrata Pártot. Virava Károly rendőrkapitány is megtalálható volt a kávéházban. Az Abbáziába járt Eötvös Károly, a vajda, a tiszaeszlári per híres védője, akinek itt külön törzsasztala volt. Az írók közül be-bejárogatott Ágai Adolf, Kozma Andor, a képzőművészek közül Zala György. Itt talált otthont magának a Pesti Hírlap szerkesztősége is, Légrády Károllyal az élen. Az Abbázia a közélet kávéháza volt.

A Rákóczi úton az egykori Griff szálló helyén működött a Pannónia kávéház. írók, színészek, kupecek jártak helyiségeibe. Az írók közül itt fogyasztotta el szegényes ebédjét és még szegényesebb vacsoráját Reviczky Gyula. Szigligeti Ede és Csiky Gergely egymással versengve drámáikat írták, Bródy Sándor egy időben itt javítgatta kéziratait. Időnként Vajda János is elvetődött ide. A színészek közül Újházy Ede, Nagy Imre, Paulay Ede, Vizváry Gyula voltak az állandó vendégek. A színésznőket a kor szelleme még nem engedte be a kávéházakba. Hogy, hogy nem, a kupeceknek nagyon rokonszenvesek lehettek a színészek, mert ők is itt tanyáztak naphosszat. A kávéház egyik legendás alakja volt Lazarevics Milán, bácskai földbirtokos, aki szállodában lakott, éjszaka mulatott, de a délutáni órákat a Pannóniában töltötte. Üzleteit is itt kötötte. Ha ugyan üzletnek lehet nevezni azt, hogy egy felnőtt ember minden felajánlott bóvlit hajlandó megvenni, a szellőztethető koporsótól az önműködő szivarszipkáig. Minden kupec ismerte Lazarevicsnek ezt a gyengéjét. Ennyi hóbortot még a jó zsíros bácskai föld sem bírt el, és Lazarevics koldusszegényen halt meg New Yorkban, ahol egy kisvendéglő evőeszközeit tisztogatta.

A képzőművészek első, a krónika által számontartott törzshelye az Oktogon téri Nicoletti kávéház volt. Állandó vendégei közé tartozott Feszty Árpád, Pállik Béla, Karlovszky Bertalan, Fényes Adolf. Amikor a Nicolettit megunták, átmentek a másik oldalon levő, de sokkal kényelmesebb Abbáziába, a társmúzsák fellegvárába. Ekkorra már megszaporodtak a nagybányaiakkal, Tormával, Rétivel, Iványi-Grünwalddal. Aztán egyszerre csak kettévált a képzőművészek tábora. Politikai baloldaluk átment a Japánba, ahol Lechner Ödön, Szinyei Merse Pál, Pólya Tibor és Falus Elek fordultak meg a leggyakrabban.

Minden szakmának megvoltak a fővárosban a maga kávéházai. A Metropolba jártak az artisták, az Edisonba a sportemberek, a Seemannba a bírák és ügyvédek. A katonatisztek a Viktóriát látogatták. A gyapjúkereskedők az Orczy kávéházban gyűltek össze, és a liszt-, marha-, bor és egyéb kereskedőknek is megvoltak a maguk törzskávéházai.

*

Az első világháború előtt a több mint 400 kávéházban 3000 pincér szolgált fel. A nagy tükörablakos kávéházak nem voltak olcsók, mégis minden nagyobb nehézség nélkül nyíltak meg, egyik a másik után. Aki kávéházat nyitott és aránylag minimális tőkével rendelkezett, úgy-szólván mindenkitől hitelt kapott. Hitelezett a pék, a hentes, a lisztkereskedő, a dohánynagykereskedő, az edényboltos. Ha egy éjszakai és egy nappali főpincér kaucióként letett 1000-1000 forintot, a kávéház már megnyílhatott. Az első tulajdonos esetleg megbukott, de alig telt le üzleti halálának első gyászéve vagy inkább hónapja, már új igénylő jelentkezett; és valamelyik utód alatt a kávéház elkezdett jövedelmezni.

A budapesti kávéházak csillogása egyedülálló volt Európában. A külföldi kávéházak — kivéve talán a párizsi Café de la Paix-t — szerény kivitelűek voltak. A pesti polgár ellenben mindazt a pompát, kényelmet, melyet
annyira nélkülözött otthon, boldogan fedezte fel ezekben a csilláros, oszlopos, földig-tükör kávéházakban.

A budapesti kávéházak felszerelése súlyos százezreket emésztett fel. A Newyork berendezése 300 000 koronába került, a Palermóé 250 000-be, a Magyar Világé, az Uporé, a Spolariché és a Vígszínház kávéházé 200-200 000-be. Valamennyit felülmúlta a Belvárosié, amely 540 000 koronát emésztett fel — 40 000 koronával többet, mint a Café de la Paix-é. 36 tükörablakát, melyek mindegyike mögött akár egy húsz személyes asztaltársaság is megbújhatott, bizony meg kellett fizetni!

*

Ahogyan Petőfiék korában a maradiság és ostobaság nem nézte jó szemmel a kávéházakat — különösen a Pilvax író-kávéházat —, úgy később is akadtak olyanok, akiknek ellenszenve a kávéházaknál állapodott meg. Históriai tény, hogy 1910-ben Budapest székesfőváros iparügyi bizottsága szótöbbséggel megbélyegezte a kávéházakat.
Szabó Ervin válaszolt a méltatlan vádra, mondván: „Mert ugyan, kérdjük, hol üljön a szegény budapesti lakos? Talán otthon? Óh, az édes otthon! Budapesten több az ágyrajáró, mint akárhol nyugati Európában, több a zsúfolt lakás, mint akár Moszkvában, több a hónapos szobában lakó albérlő, mint a lakását mással megosztani nem kénytelen főbérlő. Az otthon! Az édes otthon!"

1910 körül az összes budapesti kávéház forgalma 45 millió koronát, ebből a tiszta haszon kb. 35 milliót tett ki. Úgy látszott, hogy ennek a kávéházi konjunktúrának soha nem szakad vége. És ekkor kitört az első világháború...

 

Erkölcsi dilemma kínoz.

Műfaját tekintve jelen írás nem hír és talán nem is tény, ekképp a szerzői jog védelme megilleti a szerző halálát követő 70 évig örököseit. Kérem, ha bárki magára ismer, és bármiféle követeléssel állna elő, jelezze.

A Kocsmablog nem profitorientált oldal. Jelen állás szerint a blogból bevételem nincs, üzleti hasznom jelen írás közlésével nem származik. 

Akkor mégis miért?

Minden író ember a közönségnek ír, és szereti, ha sokan vannak. Hiszem, hogy egy régi újságban megjelent kérészéletű cikk, ha minőségi, megérdemli, hogy újra napvilágot lásson, újra dicsőséget szerezve ezzel szerzőjének. Mikor én kutattam, rátaláltam és elolvastam, úgy éreztem, ezt az élményt meg kell osszam mással is. Itt tartunk most.

Kövesd Facebook-on és Instagramon a Kocsmablogot, és ha úgy van: Mutass egy kocsmát!

A bejegyzés trackback címe:

https://kocsma.blog.hu/api/trackback/id/tr6314509946

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.